gondolom az idegsokkot ami időnként elkap, lényegében az okozza, hogy teljesen megérteném ha elveszíteném ezt a lehetőséget, mert végtére is elbénáztam meg gyáva voltam és én nem szoktam túlzásba vinni az ön-inzultálást, ahogyan másokét sem, de a gyávaság igencsak alulról súrolja az értékrendem különböző létrafokait. nagyon jól esne tehát azzal nyugtatnom magam, hogy ilyen nem történet, elvégre nem érdemlem meg és jól csináltam mindent, mert nem, nem csináltam jól és ha így történt volna, az sem lenne garancia a nyugalomra, mert ez nem valami olyasmi, ahol sorba állhatsz, mint az ételjegy osztáskor és kiabálhatsz az ég felé, hogy én ezt meg azt tettem vagy nem tettem, kérem ugyanilyen értékben a juttatásokat. ezen kívül abban sem vagyok biztos, hogy van e ennek valamilyen tanulsága egyáltalán és ha van, akkor mi? hogy tanuljak meg várni és megbízni vagy éppen az, hogy ne üljek ölbe tett kézzel, hanem csináljak többet annál, ami ésszerű volna? és már megint, mi itt az ésszerű? egy szikrányi ésszerűség sincs ebben az egészben és bennem sincsen, ha arra gondolok, hogy jóég, mi történt velem, én nem szoktam szerelmes lenni, én nem szoktam aggódni azon, hogy mások mit gondolnak vagy csinálnak. kit érdekel az. mások azok mások, Téged viszont nem tudlak hová tenni. szeretem, ahogyan nevetsz. szeretem, ahogyan törődsz velem. szeretem amikor visszaölelsz, amikor a szemeidet és ahogyan rám nézel, szeretem, hogy meghallgatod amit mondok és nem érzem azt, hogy a falnak beszélek és szerettem azt az érzést is, mikor már lemondtam arról, hogy jönni fogsz órára és az utolsó pillanatban mégis jöttél, én pedig nem értettem, miért tesz engem ez annyira nagyon boldoggá. akkor? mindebből az következik, hogy szeretlek Téged, egyben és egészben? és Te? és én mit mondhatnék, hogyan mondhatnám, hogy a tudtodra hozzam mindazt amit magam sem tudok?
