egy barátom arról írt nekem, nem is olyan régen, hogy a dolgokat napról napra nehezebb magával cipelni, mint valami követ és egyre nehezebb megérteni ezt az egészet. nekem pedig, a sorait olvasva, életemben talán először a torkomon akadtak a szavak; nem abban az értelemben, amikor tudod, mit mondanál, de izgulsz vagy félsz kimondani, hanem akkor és ott megértettem milyen teljesen tanácstalannak lenni, amennyiben nem akarja az ember azt hazudni, hogy "idővel úgyis jobb lesz minden". és én nem akartam ezt.
azóta pedig gyakran gondolok rá, hogy mit is mondhattam volna, anélkül, hogy én magam is belefulladjak a saját szavaimba és ne szoruljon el a torkom és kezdjen el szúrni a szemem, mikor rájövök, hogy nem tudok én tanácsokat osztogatni, nekem sincs fogalmam semmiről. valószínűleg semmit. ha a számításba belevesszük azt az irracionálisan sokat és sok mindenért sírós természetemet, akkor szinte biztosan semmit.
az embernek előbb-utóbb el kell döntenie, hogy miként viszonyul a dolgokhoz, már ha ez egyáltalán választás kérdése. egy idő után mindenkinek felgyülemlik annyi, hogy azt az összes tapasztalatot, örömet, fájdalmat, sérülést, emléket, komplexust, tanulságot belerakja egy zsákba és vonszolja maga után, ez a zsák pedig tényleg minden nappal, héttel, évvel nehezebb. hát ez az, amire én világéletemben képtelen voltam.
én abban hiszek ilyen téren, hogy teljesen mindegy, mi volt régen, amennyiben most nem az van és a túlságosan képlékeny tudatállapotom sohasem tudott azonosulni azzal, hogy én egy eddig történt események által megformált individuum volnék. persze, mindenkire hatással van az, ami történik vele, de kinek mit kényelmesebb hagyni, hogy ezek a történések mit csináljanak vagy ne csináljanak vele. én nem minősítem egyik verziót sem - tavaly azt mondta nekem egy akkori osztálytársam, hogy mindenki úgy él úgy, ahogy tud és én hetekig hezitáltam ezen, de végül is elfogadtam.
azonkívül, még az is lehet, hogy gyáva esetleg gyenge vagyok és azért nem vonszolok magammal nap mint nap zsákot, minden eddigi sérelmemmel megtömve. ki tudja. én csak abban vagyok biztos, hogy nem látom sem az értelmét, sem érzelmi indíttatást nem érzek rá és inkább leszek az életem minden egyes órájában újszülött, mint megkeseredett. az én érzékelésem az én hozzáállásom kérdése és mivel minden nap hozhat újat, ezért nem értem, miért ítélném meg az addig meg nem történt dolgokat az addigi, már megtörténtek alapján.
de mindezt nem javasolhattam annak a barátomnak, aki az első sort írta nekem, mert ettől még nem lesznek könnyebbek a dolgok. ha nincs vonszolni való zsák, ami fájjon, hát akad más. akad például félelem. meg elveszettség. meg az a tipikus "nem nézhetek hátra"-érzés, hiszen mit is látnék, ami ténylegesen segítene az akkor jelennek számító pillanatokon; látnám, hogy akkor és ott jó volt vagy éppen fájt valami, de az az akkor és ott nem itt és most van, ez pedig egy olyan dolog amit az emberek közül sokan egész életükben nem tudnak elfogadni. nekem jó így, ezzel a folyamatosan átutazóban lévő elmeállapottal. mindenki mástól érzi magát szabadnak, hát én valami ilyesmitől.
