lassanként kiderül, hogy igenis lehet egymást kizáró és totálisan összeférhetetlen érzéseken éldegélni, mint például megvan az a régi, jól bevált reflex, hogy ilyenkor hisztizni kéne meg összeesküvés elméleteket gyártani, esetleg védekező mechanizmusnak engedelmeskedve gondolkodás nélkül kilépni az egészből. én pedig nem mondom, hogy nincs a legkisebb indíttatásom sem drámázni, viszont gyakorlatban meg képtelen vagyok átélni ennek a funkcióját és mivel 3 nap alatt aludtam összesen 6-7 órát, semmi tartalék energiám nincs rá, hogy külön problémákat gyártsak magamnak. a stressz a legszétszórtabb és legrapszodikusabb érzelmi világú embert is ráveszi, hogy objektívebben lássa a helyzetét és kevés olyan dilemma van, amin nem segít az, ha egy kissé távolabbi perspektívából tekint rá a tulajdonosa.
a helyzet az, hogy megint kezdek teljesen képtelen lenni rá, hogy komolyan vegyem magam és egyre inkább vonzó sportágnak tűnik az, hogy már csak azért se fogjam fel a dolgokat úgy, ahogy az szuggerálva volna. más túlélő készletem nincsen mint a saját létezésem abszurduma, hogy nevetek azon is amin nem kéne, mert végül is minden annak a választásnak a kérdése, hogy miként is fogjuk fel a dolgokat és ha lehetséges választani, miért is ne nevetnék? másrészt viszont ott van néha, mint most is a késztetés, hogy mégis szóljak vagy írjak valakinek, ha csak annyit is, hogy te, nagyon rosszul vagyok és jól esne ha segítenél vagy esetleg éppen fogalmam sincs miért sírok, de jó lenne ha meghallgatnál. mégsem írom meg soha senkinek, nem azért mert nem bízom másokban, hanem mert még nem is gondolkodtam el azon, hogy volna e okom ne bízni bennük; valahogy az emberek 92%-a nem mozgat meg érzelmileg túlzottan és ezáltal bőven távolabb vagyunk annál, mint, hogy jogosnak érezzem a beléjük kapaszkodást. úgyhogy pillanatnyilag nem vagyok abban az állapotban, hogy bármiben is reménykedjek azon kívül, hogy ma talán már sikerül elaludnom.
