leírnám én hogy s mint vagyok, de a helyzet az, hogy fogalmam sincs róla; kevés magyar szó létezik erre a félelemmel vegyes szentimentalizmusra, főleg ha mindeközben még szorgalmasan próbálom magam meggyőzni arról is, hogy ne számítsak vakon senkire és ne várjam, hogy megtartanak, ha el készülnék esni. mivel azonban nincs, amit ennél jobban szeretnék, a tudatalattim az én egész lényemre jellemző hittel telt optimizmussal rúg félre minden figyelmeztetést és igényt, hogy ésszerű legyek. ilyen szempontból pedig nagyon is boldog vagyok, mert imádok aggodalmakat felrugdosni nagy lelkesedéssel de időről-időre megkérdőjelezni, hogy mégis mennyire valódi és szilárd alapokon nyugszik az a boldogság, mégsem a legnyugtatóbb érzés. úgyhogy most nem igazán érzem a lábam alatt a talajt, nem tudom mit mesélek be magamnak és mi az, aminek valóban hihetek, holott tudom, hogy jobban járnék ha egyszerűre fognám és nem hinnék senkinek és ezáltal nem is élném bele magam semmibe. de én képtelen vagyok erre a pesszimista passzivitásra és inkább sérülök háromszor annyira a végén, minthogy igyekezzek hibernálni az érzelemközpontomat és különben is; dolgokat nem lehet sem szeretni, sem akarni anélkül, hogy kockára tenne az ember valamit magából. úgyhogy számomra a saját bőröm féltése ugyanolyan nonszensz mint ahogyan megmelegedni sem lehet egy kandallónál úgy, ha közben valaki nem hajlandó a tűz 20 méteres körzetébe merészkedni.
mindettől függetlenül azonban elismerem, hogy az embernek nyilván túléléshez szükséges, veleszületett ösztöne az, hogy kerülje mind a fizikai, mind a mentális sérüléseket és ez az ösztön rengeteg energiát fektet bele, hogy engem életben tartson, szemben a kamikaze érzelmi világommal. leginkább úgy érzem magam, mint aki egy kisgyerekre vigyáz és rohangál utána naphosszat, nehogy kárt tegyen magában véletlenül, ez a kisgyerek viszont szintén én vagyok és nem, nem tudom eldönteni, melyik fél tud gyorsabban rohanni.
