én mindig azt hittem, hogy a szabadság egy hirtelen, euforikus érzelemroham ami érezteti a tulajdonosával, hogy életben van és a szíve szapora dobbanásaira a vér pezsegve körbe-körbe kering az egész testében. nem tudtam, hogy van olyan szabadság is, aminek az eléréséért nem tudok többet tenni, mint lezárni minden racionalitásomat és egyetlen egy átsuhanó érzelmet sem tudatosítani magamban, csak hagyni, hogy hát rendben; ha fájni akar, fájjon, ha gyengülni akar, majd gyengül, ha éppen katartikus akar lenni, hát legyen - fekszem és nem akarok ez ellen bármit is tenni. nem próbálok többet teljes megfeszüléssel távol tartani semmit, ami alól nincs kibúvó és kész és feladom, mert nincs jelentősége, ezt pedig tudtam már akkor is mikor ültem a folyosón és egyre halványodott a délutáni napsütés, úgyhogy a már nem megvilágított részek teljesen átláthatatlanok voltak. az ablak egyetlen fehér tócsa volt a szemközti fal fekete sziluettjén és én tudtam, csak nem akartam tudni, úgy voltam vele mint amikor kiskoromban nem voltam hajlandó bevenni a kanalas gyógyszert. ahogy rengeteg más gyerek sem. most pedig úgy hiszem, nagyon sok idővel és évvel később tanuljuk csak meg ezekkel a gyerekekkel, hogy hadakozhatunk ameddig csak akarunk, van mikor egyszerűen meg kell erőltetni magunkat és elfogadni amiket nem akartunk volna, mert máshogy nem változtathatunk rajta és enélkül a helyzet úgyis csak romlik, ha nem kap rá gyógyírt, ami pedig csak az elfogadás lehet. akkor legyen. tényleg. így is túl későn vettem ezt is tudomásul.
most már jó lesz minden és nem fog fájni. idő kérdése és felszáradva elpárolog majd az összes maradéka, ahogyan azt a fény hatására minden teszi a világon.
