a májtól, velőtől, vesétől elszakadt, a tüdőmről már csak néhány egyre ingázó idegszálon függő lelkem dobhártyaszaggatóan vonyít bele a képlékeny csöndességbe. nem bírja elviselni, hogy a némaság mégis csak masszívabb és elnyeli minden megfeszített sikítását - vergődik, dobálja magát a földön, rángatózik indulatában és fájdalmában. én pedig a nyakára kötött póráz másik végén nem tudok mást tenni, mint néha megsimogatni és ismételgetni neki, hogy nemsokára vége.
ez az iszonyat az egyetlen, ami a csontomig marva lehűt némileg.
