minden 5. percben a határán vagyok annak, hogy felöklendezzem a lelkemet. hiába ígértem meg, hogy nem teszek semmilyen kárt magamban, ezekben a pillanatokban a szervezetem saját magát építi le, olyannyira hiányzik belőlem ami életben akarna tartani, ha arra gondolok, milyen lenne őt örökre elveszíteni. hallom a saját véremet -bár nem maradt belőle sok az elmúlt két hétben- dobolni a füleimben és ez megnyugtat valamennyire mert tudom, hogy élek. de meddig? édes szentséges Istenem, meddig? arra kéne használnom ezt az egy hetet, azaz a maradék 5 napot, hogy minden olyat megcsináljak amit egy párkapcsolatban később nem tehetek majd, pihennem kéne, a barátaimmal lenni vagy alkoholmérgezést kapni Borisszal -amit azért mindenképpen beiktatok majd- de képtelen vagyok rá. 4. napja nem mozdulok ki a lakásból és az az pár perc, ami alatt lesétáltam a lépcsőházban levinni a szemetet, felkerült a legrémisztőbb perceim listájára. nem tudom mitől féltem jobban; hogy még az éjszaka közepén is találok majd embert az utcán azon a 3 méteres útszakaszon? attól a furcsa szuszogástól, amit a lépcső alól véltem hallani? attól, hogy annyira reszketett a lábam, hogy tudtam, akár ember, akár más jönne velem szembe, elfutni is sem tudnék?
tényleg szó szerint öklendezem a semmitől rosszabb pillanataimban, kipirulok és perzsel a bőröm, egyik éjszaka pedig a saját hangomra ébredtem, miután végre sikerült elaludnom, hogy a közös becenéven szólítom és hívom.
komolyan nem tudom, mennyi ideig bírom még.
