az imént sikerült Kristófnak meghatnia azzal, hogy egy csoporttársunkat azzal hívja fő érvként a közös nyaralásra, hogy én is megyek majd és ez viccen kívül tök jól esik, ahogyan az is, hogy ő voltaképpen idegenként is mennyire győzköd, hogy menjek és jól fogom érezni magam, ne aggódjak. alapvetően meghat az, hogy mind a barátaimtól, mind még szegről-végről való ismerősöktől is mennyi figyelmet és támogatást kapok, illetve az önbizalmamnak sem utolsó segítség ennyi törődés.
most jó. szabad vagyok és a mese írja tovább magát, ahogy már mondtam, ez pedig megnyugtat; hülyeség volt eddig bármilyen módon is beleavatkozni próbálnom. annyi értelme volt legfeljebb, hogy elmondhatom, hogy én megtettem mindent de máskülönben már az elejétől kezdve a folyamatokra kellett volna bíznom ezt és most már tényleg meg is teszem. képmutatás volna azt mondani, hogy hiszek valamiben, ha nem merem magam rábízni, nekem pedig most igenis hátra kell dőlnöm és hagynom, hogy az életem tovább keringőztessen, közben pedig meggyógyuljon az, ami nem az én hibámból romlott el. ha ezen én már nem segíthetek, hát segít majd az élet maga és más erő vagy erők, ez pedig fantasztikus érzés valahol.
ami pedig még fantasztikus érzés szintén, az az, hogy nem hittem volna olyan ember létezésében, aki ugyanannyira rajong a macskákért, az édességért, Tim Burton-ért illetve a horrorfilmekért, de láss csodát, mégis van ilyen. úgyhogy most kutatom valahol a Grave Encounters-t nézhető minőségben, mert mindenképpen prezentálni akarom neki -és még sok mást is - ha már kihúzott a bajból és még azóta is vigyáz rám.
p.s. először láttam élőben embert kimászni a kocsija ablakán, mert Attila úgy parkolt a rakparton, hogy nem fért ki a másiktól, szóval maradandó élmény volt.
