az imént éltem át életem első alvás paralízisét; valahol csökkentett az élményen a már közben való felismerés, hogy ez az volna, de mondjuk ez a reveláció csak azután következett be, hogy valamit szó szerint "láttam" az arcomba hajolni és megpróbáltam szétsikítani a torkomat, minden siker nélkül. úgyhogy azt hiszem, így is elég volt és ha vacak is, de rajongok minden olyan megnyilvánulásáért az emberi agynak, ami nem okoz tartós defektet, de újat mutat. úgyhogy ezt is kipipálhatom az elég jellegzetes bakancslistámon.
*
perpillanat az a legkomolyabb dilemmám, hogy vörös alapon fehér pöttyös, azaz irtó retro ruhában menjek e randira vagy sima "kis feketében", és nem is vagyok hajlandó egy ideig világrengetőbb dolgokkal foglalkozni. habár azzal is igazán illene mit kezdeni, hogy az eddigi light kóla addikciómat kezdi felváltani az alkoholmentes citromos sör, illetve eddig nem rajongtam érte különösebben, mostanában mégis (majdnem) bárkit feláldoznék kínai kajáért, aranyos, hordozható papírdobozban.
egyszóval igen boldogan létezek és azon az amúgy nagyon érdekes folyamaton megyek keresztül, mikor mentálisan is kezdek lányosból szépen kinőiesedni. egyre inkább tudok középutakat felismerni és megtartani, nagyvonalúnak lenni, egyre kevésbé tartok haragot vagy ellenszenvet. ez mégsem ugyanaz a naivitás, amiben eddig részem volt. azt hiszem, kezd bennem az ész és a szív egész emberien összehangolódni.
míg régen egész napokat tudtam elpazarolni az arról való gondolkodásra, hogy a másik vajon mit miért mondott és hogyan érthette, illetve mit fog még csinálni, mihez kezdjek, ha ezt vagy azt lépi, én akkor majd új reagálok, de mit tegyek, ha mégsem úgy jön majd a reakció és így tovább, végtelen körforgásban. 14 éves korom óta úgy gondoltam, hogy ez az intelligencia és a felkészültség jele és kellett 6 év, hogy most már teljes hülyeségként minősítsem magamban. ha ez az egész sakkjátszma lenne, nem fecsérelnék rá időt és energiát, hogy húsz lépéssel előre megpróbáljam megjósolni a másik fél lehetséges kimeneteleit. ha vívás volna, nem pazarolnám sem a gondolataimat, sem az erőmet rá, hogy propeller üzemmódban hadonásszak a tőrrel, hogy hátha egyszer a partnerem egyik mozdulatát, a lehetséges százezer közül, úgy majd sikerül kivédeni.
én nem hadonászok. élek és boldog vagyok, élem a saját kis magán Odüsszeiámat, abban a meggyőződésben, hogy amikor vívni kell, úgyis én vagyok az ügyesebb, mikor pedig nem muszáj, akkor minek hadakozzak.
*
két hét és megyek Szerbiába csoporttárs látogatóba
