alapvetően nem tudom, mi van velem, hogy csak mostanában vagyok e egy rettentően defenzív, és bármit feláldozni képes valaki, vagy mindig is ilyen lettem volna, csak kellett hozzá ennyi év, hogy megunjam az imponálni próbálást. mi lesz velem, ha kiderül, hogy ez nem csak egy önvédelmi mechanizmus, amit a környezetem hatására vakoltam volna rá magamra? mi van, ha tényleg ilyen vagyok? ha tényleg a személyiségem része a cinizmus, az arrogancia, és az a borzasztó tulajdonságom, hogy nem tudok túllépni egy-egy olyan helyzeten, amiből úgy érzem, hogy nem elég jól jöttem ki, hanem addig marom, tépem, provokálom verbálisan a másikat, amíg az nem alázza meg saját magát? az első kettőt még el tudom fogadni, mert végül is, elég sok ideje kísérgetnek, és még a legboldogabb, legszentimentálisabb korszakaimban is meglehetősen hajlamos rájuk. de régen tudtam emelt fővel fogadni dolgokat, anélkül, hogy utána szétszedtem volna bárkit is. pedig még elkényeztetett típus sem vagyok, akinek az volna a világ rendje, hogy neki mindig csak a legjobb lehet. semmilyen ilyesfajta tévképzetem nincs, és mégis elszaladt velem a ló, néhány jól bevitt találat után, amikre valóban szükségem volt. egyszerűen vérszemet kaptam volna?
nem tudom, de hiába jövök ki jól a dolgokból így, labilisabb vagyok, és jobban függök a hozzám közel állók véleményétől, hogy ugye ez még nem túl sok..? ez pedig nagyon nem tetszik, mint ahogy a labilisság semmilyen megnyilvánulása sem, szóval vagy leállok ezzel az attitűddel, vagy, inkább mellé felfejlesztem még a tényleges önbizalmamat is, hogy ne csak hiúságtól vezérelt vagdalózás legyen.
inkább megyek, és tovább hallgatom a Bob herceg nyitódalát tangóharmonikán
