néha -ami itt az "igen gyakran" jelzőt helyettesítené - elkövetem azt a hibát, hogy ha szóba kerül, indoklás nélkül mondom el, mennyire benne van a szívem-lelkem a Thomas Harris féle Hannibal tetralógiában. ami, ha abból indulunk ki, hogy mégis csak egy szociopata kannibálról szól, mellette még cifrább antagonistákkal, valóban nem ad sok okot a bizalomra, és empátiára.
azokról a részekről viszont senki sem beszél, mikor, például, a szerző azt írja le, hogy Hannibalnak rögeszméje teáscsészéket lelökni, Stephen Hawking elméletét illusztrálván arról, hogy összeállhatnak e olyan dolgok a jövőben, amik a múltban szilánkosra törtek. arról pedig még kevesebb szó esik, mikor az utolsó regény végén ebből kigyógyul - pontosabban, lelök időnként egy-egy csészét, de megnyugszik attól, hogy nem állnak össze a szilánkok, és ő maga sem próbálja már többet a húga halálát tagadni, vagy visszafordítani.
vagy például arról, hogy Hannibal retteg a gondolattól, hogy ő a körülményeinek áldozata legyen, és nem veszi észre, hogy éppen ez gyengíti le eléggé ahhoz, hogy mégis csak hasson rá a környezet. folyamatos tagadó fázisban van a személyiségfejlődését illetőleg, ő az, aki pszichiáterként mindenkit bátorít a változtatni merésre, és a bálványaiktól való elszakadásra, magánemberként viszont a gondolatot sem hajlandó megfontolni arról, hogy rá ugyanúgy hatott a saját múltja, és ugyanúgy nem a legjobb módon dolgozta fel azt.
"Nem történt velem semmi, Starling nyomozó. Én történtem." -visszhangzik a fejemben, mióta először olvastam el, és jöttem rá ezzel párhuzamosan, hogy számomra a legmegalázóbb érzés, ha valami úgy alakul, hogy abba nekem nincs beleszólásom, vagy nem rajtam múlik, és ez kolosszális hülyeség. ha tehetném, körmöm szakadtáig kapaszkodnék minden olyan lehetőségbe, ami az én cselekvőkészségemet bizonyítja, és hajlamos vagyok egy-egy helyzetet teljesen tönkre vágni, ha nincs más mód rá, hogy mutassam, mennyire számítanak a döntéseim.
irracionálisan sok idő kellett hozzá, hogy egyáltalán sejteni kezdjem, hogy ez nem így működik, és talán már jobb ez egy fokkal, legalábbis tisztában vagyok vele, hogy valaki nem attól lesz a körülményei áldozata, ami vele történik, hanem attól, ahogyan azt lereagálja. ehhez viszont szükség volt egy rakás olyan eseményre, amiket a mai napig nem értek egészen pontosan, nem szeretnék visszaesni abba, ami idén nyáron tetőzött, és szilárdult meg majdnem teljesen nálam; nem szeretnék függni a saját kontrollom gondolatától, nem szeretnék kétségbe esni, és elveszíteni saját magamat, ha úgy esik, hogy valamit nem tudok megváltoztatni. nem akarok annyira fóbiásnak lenni a megalázottság gondolatától is, hogy én marok előbb mindenkibe, megelőzésképpen. annyi ideig próbáltam még anno jó lenni, hogy mikor felfedeztem, hogy nekem is vannak karmaim, nem tudtam leállni a használatukkal, és jó érzés volt, egek, mennyire nagyon jó. de most már érzem, hogy véget kellene érjen ez a szezon, és egyensúlyba hozni a két végletet.
el szeretnék jutni én is odáig, hogy elfogadjam, hogy egy törött teáscsésze már örökre törött marad, és, hogy érezzem át, hogy ez így volna tökéletesen rendben.
