Nekem hajnal ami neki ugyancsak este

ilyenkor, iskolakezdés első heteiben, én a szokásosnál is furcsább tudatállapotokban szoktam létezni; egyszerre beüt a nyár viszonylag azonos ingerei után a teljes zűrzavar. én pedig rettentően élvezem. habár, nehezen viselem a tömeget, de az ötvenszer annyi ember körülöttem mégis csak azt jelenti, hogy ötvenszer több, különböző ingerküszöbbel megáldott egyén között oszlik el (nem feltétlenül arányosan) az abszurditásom. így talán mindenkinek könnyebb. nekem igazából nem számít, így is-úgy is ugyanannyit vagyok magammal, de a személyiségem egy apró, ám rendkívül anyáskodó része nyugodtabb ilyen módon.

ha már viszont itt tartunk, akkor azt nem élvezem, sem rettentően, sem akárhogyan, hogy a tökéletes nyugalomból és harmóniából kilépve, ez az érzés a hátam mögé osont és tarkón vágott egy kapanyéllel. mondanám, hogy "de én ezt nem akarom", viszont nem vagyok biztos benne, lehet, hogy nagyon is szükségem volt rá, és enélkül el volnék veszve. ellenben, több dolog miatt sem vagyok jelenleg olyan helyzetben, hogy erre rávessem magam és megpróbáljam megvalósítani; ezek közül a legtöbb igazából csak idő kérdése, idővel pedig még az is lehet, hogy később egyáltalán nem érzem majd ugyanezt és nem fog érdekelni. úgyhogy ez elegánsan el van téve a "majd meglátjuk" érzések mappájába és ez most így jó. kivéve, hogy teljes idegfeszültségben közlekedek és imádkozom, hogyha egyszer összefutnánk, ne látszódjon rajtam semmi, tudjam ugyanúgy kezelni, mint már évek óta teszem, mert hát barátok vagyunk, miért is kezelném másképpen.

szeretném valami cinikus és sokatmondó megjegyzéssel nyugtázni a helyzet sablonosságát, de akármennyire is próbálom, nem megy. nagyon nem.