nem egyszerűen ugyan, mivel elég nehezen viselem az igazságtalanságokat, de túltettem magam azon, hogy vannak emberek, akiknek azért nem lehet sohasem elmagyarázni, hogy nincs igazuk, mert az egész tetű rágta életüket az a kompenzáló tévképzet tartja egyben, hogy ők mindenki más felett állnak, ennek megcáfolásával pedig meghalnak, vagy sorozatgyilkosok lesznek. gondolom, hogy mivel ez egy állandó alfaja az embereknek a bolygón, nekem kéne változtatnom a hozzáállásomon, és megtanulni, hogy miként ne próbáljak foggal-körömmel meggyőzni minden beteg elméjű embert arról, hogy rosszul látják a dolgokat. ahogyan egy születésétől fogva vaknak sem lehet elmagyarázni, hogy ő nem lát, ugyanolyan szélmalom harc ez is, és teljesen feleslegesen koptatom rajtuk a verbális, illetve taktikai érzékemet. ez egy olyan szomorú tanulság, amit mások már évekkel ezelőtt megtanultak, csak valamiért én ragaszkodom hozzá annyira, hogy minden vitában meggyőzzem a másikat, akkor is, ha annak az elmeállapotából kifolyólag lehetetlen. hát jó. rendben. mint már mondtam sokszor, tegnap is, én ezerszer szívesebben vállalom a hibáztatni való köcsög szerepét, mint az áldozatét. akkor leszek én a hibás, amit a többszöri bocsánatkéréssel el is ismertem -nem mellesleg tényleg hibásnak érzem magam, mert önző voltam, és túlreagáltam, attól függetlenül ezen nem tudok változtatni, és nem fogom az értékrendemet átvariálni azért, mert egyvalakinek ez offenzív - innentől kezdve mindenki, aki ebben érintett, bújjon vissza a kis odvába, és dédelgesse a tévképzeteit arról, hogy milyen nagy jelentőségű ember is ő, ha már a szüleitől ezt kiskorában sosem kapta meg.

egyébként úgy érzem, hogy ezeket, a nyári incidensekkel együtt visszaolvasva, egy elég elvetemült embernek tűnhetek, úgyhogy aki nem ismer, annak hadd mentsem ki magam azzal a magyarázattal, hogy az elmúlt 4 hónapban egyszerre zaklatott egy paranoid skizofrén, egy stockholm szindrómás, aki erősen mutatott fel színtiszta pszichopata személyiségjegyeket is, illetve újabban, egy még kiskorában megnyomorított, végletekig rosszindulatú és minden szánalmasságát nárcisztikussággal kompenzáló emberi romhalmaz. ha valaki még szeretné rám vágni az ereit, beállhat a sorba nyugodtan.

DE
amin viszont tegnap elsírtam magam a boldogságtól, az az volt, hogy egy majdnem ugyanilyen problémás ismerősöm, akivel viszont baráti jellegű kapcsolatot ápolunk, az én évek óta tartó biztatásomra, megtett egy nagyon nagy lépést a személyiségfejlődésében. mikor mindezt kitálalta, az én szívemben leszakadt egy polc a büszkeségtől, és az örömtől. azért annyira hihetetlenül feleslegesen még csinálom azt, amit, és ez annyira megnyugtat.