ha egyvalamire is rettentően allergiás vagyok - a passzív agresszív viselkedésmódon kívül -az az volna, mikor valaki túlértékeli magát az életemben, és minden megmozdulásomat magára vezeti vissza. na már most, én nem tudom, hogy ehhez milyen szintű nyomor kell, hogy ezzel kelljen kompenzálni, de nem is kívánom megtudni. mindenesetre én bocsánatot kértem az egy évvel ezelőtti viselkedésem miatt, mert tipikusan az a fajta vagyok, aki inkább viszi el a balhét és a felelősséget, minthogy úgy kerüljön ki a helyzetből, mint annak az áldozata, egyszóval inkább leszek a kés jó végén, és élek együtt azzal a tudattal, hogy szemét voltam, minthogy a másik végén legyek. de az emberek nagy része nem így működik, és ők szeretik, ha bocsánatot kérnek tőlük, valamiért nem érzik megalázásnak, szóval ezen nem fogunk összeveszni. ha bocsánatkérés kell, ezer örömmel. inkább, minthogy nekem rebegjenek.
a túlértékelős dologra visszatérve, minden embernek elmondom, aki hajlamos beleesni ebbe a hibába nálam, hogy ne tegye, és ha muszáj, akkor ezúttal is közölni fogom. ebben semmi személyes nincs, rosszindulat még annyi se, csak szeretem, ha valaki tudja, hol a helye az életemben, és nem rajtam próbálja kompenzálni az elcseszett életét. ha többet nem beszélünk, és ez ilyen formális kibékülés volt, pusztán diplomáciából, akkor természetesen nem tartok kiselőadást erről, és nem fogom keresni az alkalmat rá. de ha valaki tartani szeretné a kapcsolatot, akkor ezt jobb, ha tudja, mert én nem vagyok az a fajta, aki lenyeli a kisebb-nagyobb bosszúságokat, hogy aztán egyszerre zúdítsa a másikra.
a vicc ezek mellett csak az, hogy azok, akik tényleg különlegesek számomra, és minden értékrendemen és sorrendemen kívül állnak, azok előtt kifejezetten szégyenlem ezeket az elitista köcsög gondolataimat. és nekik tényleg nem arra akarnám kihegyezni, hogy na érezd csak szépen magad rohadt különlegesnek, amiért hozzád szólok, de néha félek, hogy ez így jön le, és nem tudják, hogy amúgy mennyire tisztelem, és szeretem őket, csak a másik oldalról ez a sok, napról napra növekvő számú, lelki nyomoronc meg teljesen leszívja az érzelmi energiáimat. hogy szándékosan e, avagy egyáltalán nem tudnak róla, mert maguknak sem ismerik be, hogy nyomorékok/más annak látja őket, arról nekem gőzöm sincsen. de tegnap azt a nagyon hasznos tanácsot kaptam, hogy rendkívül szakszerűtlenül állok a dologhoz, és mivel az érintetteken kívül mindenki számára világos, hogy magukkal van a bajuk, és nem velem, nem kéne mindentől személyes, hatalmi játszmába keverednem. tekintsek úgy rájuk, mint már egyszer elgyászolt pszichológusi karrier-terveim boncolandó békáira. mondjuk, szerintem nekem enélkül is elég meredek ideológiáim voltak, de a gondolat attól függetlenül segít. és ha szükséges, bármelyiküknek boldogan a tudtára hozom személyesen is, hogy az én szememmel hogyan értékelje magát.
