Roar

mióta kihevertem a pénteki, enyhe sokkhatást, jóval derűsebben látom a dolgokat. ezt a folyamatot jóval felgyorsította az, hogy a tegnapi házibulin, nagyjából hatvanötször szerenádozták el nekem, hogy "A tenger mélyén élt egy tintahal, ő volt ott a mintahal. Nem nőzött, nem cigizett, nem vedelt, a templomi kórusban is énekelt", illetve az est valamelyik pontján az "alkimista orákulum" kifejezést (és most ne feszegessük, hogy ez egyáltalán egy házibulin miként merült fel), alkoholista orákulumnak olvastam.
a másik dilemmám az, hogy egy dolog az elegancia, illetve egy másik az, hogy nem szeretek félreértéseket feloldatlanul hagyni, ami viszont egy héttel később, már rettentően nem elegáns. én viszont ragaszkodnék hozzá, hogy akármilyen feleslegesen és nevetségesen is, de megkérdezzem az illetőt, hogy mit, mégis hogyan gondolt, szóval ezen hétvégén újra érdekes társalgások alanya leszek. az egy hetes eltorlódás meg indokolható azzal, hogy akkor és ott mindannyian eléggé szét voltunk zuhanva. gondolom. miért kell nekem megsértődnöm, abszolút felesleges dolgokon is, azt nem tudom. biztosan csak átmeneti állapot, és utána már nem leszek ilyen harapós, és hiperérzékeny, de egyszerűen túl sokat hagytam másokat, érzelmileg az én hátamon felmászni, és most egy kicsit ezt meguntam. nem arról volna szó, hogy hagytam magam elnyomni, mert szerintem erre a személyiségem alapjaitól fogva nem igazán vagyok képes, de sok már abból is, hogy ne szóljak dolgokért, csak mert én tudom, hogy a másiknak most ilyen vagy olyan problémája van, önigazolásra van szüksége, bizonytalanságában kapálódzik, etc. persze, tudom én, és türelmes is vagyok. de attól függetlenül össze lehet magunkat anélkül is szedni, hogy mások energiáján/egóján élősködnénk. most pedig, itt le is állítom magam, mielőtt szokás szerint átmegyek a végletekig kritikus, szoc-náci állapotomba.

*

őszintén szólva várom már a decembert. de minimum a novembert. akit már régebben ver a Sors azzal, hogy ismer engem, az tudja rólam, hogy a hangulatom és az érzelemközpontom hőfoka a kinti hőmérséklettel fordított arányosságban áll. minden télen úgy érzem magam, mint a vízbe visszadobott hal, ráadásul a december nekem szent, és sérthetetlen. a tél beköszöntével, szokásomhoz híven, egyszerűen nem vagyok hajlandó aggódni semmin. tavaly, új rituáléként felbukkant ugyan a vizsgaidőszak fogalma, de azt is igyekeztem nem szükséges rossznak, hanem motiváló akárminek felfogni, aminek az apropóján legalább vedelhetem a kávét, és a forró csokit. egy szó mint száz, nekem a december egy tenyérnyi ékszerdoboza az egész évnek, és soha nem ejteném, vagy rontanám el szándékosan. jelenleg mondjuk azon vagyok, hogy ezt az érzést általánosítsam és kiterjesszem az év többi, 11 hónapjára is.

*