és úgy nagyjából egész életemben talán ha második, vagy harmadik alkalommal tölt el éppen az az érzés, amikor nem azt fejtegetem, hogy mi lehetett volna máshogy, és mennyivel jobb ember lennék, ha nem így alakultak volna a dolgok, hanem képes vagyok átfogóan nézni, és mérhetetlen szeretettel vegyes hálával értékelni az egész, retek kis 20 évemet. mindez pedig gyönyörű, és még ébren is tart, de a "vizsgaidőszaki tudatállapot" kategóriába sehogy sem illik bele, akárhonnan is nézem. szóval most még ülök egy kicsit, átérzem az élet értelmét, és közben próbálom palástolni azt, hogy ez egyébként tényleg elképesztő érzés számomra. ezer évente egyszer van ilyen, mikor minden eddig leélt tizedmásodpercem egyszerre csapódik össze, mint a vízcseppek egyetlen, nagy hullámban, és úgy vágódik neki az érzelemközpontomnak, ahogyan az óceán vize a szikláknak. ekkora lendület kell néha hozzá, hogy az én csökönyös tudatom is megérezze, hogy ahogyan alakultam, az nem egy hiba, és hogy választás volt e, vagy véletlen, azt sohasem fogom ugyan megtudni; de ez nem változtat azon, hogy ebből az énből, és helyzetből kéne kihoznom a legjobbat. mert ez van, holott lehetett volna annyi más is, mégsem lett, az már teljesen mindegy, hogy okkal e, vagy anélkül. nem kérdezgethetem örökké azt magamtól, hogy de miért történt, és miért éppen velem.
azt hiszem, hogy elég hamut szórtam már olyan talajra, ami még bőven termékeny, és eleget gyászoltam olyan sérelmeket, amiknek teljesen mindegy, hogy én még hány évig siránkozom azon, hogy de ez mennyire igazságtalan. nem akarom többet ezt, nem akarok többet fennakadni azon, hogyha valamit elrontottam, vagy ha valami olyan irányba formált, amilyet én nem szerettem volna. én veszek egy nagy levegőt, és elfogadom azt, amik már sok évvel ezelőtt voltak, túl régen ahhoz, hogy bármikor is változtatni tudjak rajtuk, de nem akarom többet a nyomait magamon hordani, és legfőképpen nem akarom azt, hogy ugyanezek miatt továbbra is mások nyakába varrjam az én boldoggá tevésem felelősségét, ezzel engedve a régi reflexeimnek azt, hogy elrontsák, ami talán még menthető volna a jövőre nézve.
szóval viszonylag szép ütemben önállósodom, és tanulom meg összehangolni az érzelmeimet az önállósággal.
úgyhogy most visszamegyek, és tanulom tovább a reneszánsz művészettörténetet, amit amúgy tényleg imádok, de jövő hétre tudnom kéne úgy megközelítőleg az egész könyvnyi anyagot.
még villámgyorsan dokumentálnám azokat is, hogy
- voltunk végül Kávészüneten, és nagyonnagyonjó volt
- Flóráéknál aludtam a hétvégén, ahol megnéztük a Faun labirintusát, és megtudtam, hogy miként is áll rajtam a kék paróka (nem az a csillámos partikellékes izé, hanem normális, amit elvileg komplett jelmezekhez adnak, ez attól függetlenül nem változtatott azon, hogy olyan vagyok benne, mint a világ legbizarrabb anime figurája)
- ha lesznek egereim, már megvannak a neveik, az elkövetkező hetek valamelyikében el is indulok a konkrét állatkereskedés körútra
