én pedig megdöntöttem a saját rekordomat, miszerint egy nap alatt összesen öt, teljesen különböző dologtól lett sírhatnékom. mivel ezek között az égvilágon semmilyen összefüggés nincsen - legalábbis, ha valaki tud kapcsolatot felfedezni a gyerekkori flashbackek, az alaptalan, de annál hirtelenebb féltékenységi roham, és a Radnóti versek között, kérem jelezze - elég nyilvánvaló, hogy valami általános szorongást vetítek ki különböző dolgokra, ami éppen elém kerül, hogy apropót találjak az amúgy tárgytalan félelmemnek. én hiszek benne, hogy ha nem is mindig, de a problémák megoldása legtöbbször a legegyértelműbb válasz, amire éppen az egyszerűsége miatt nem gondolna senki. az Occam borotvája nevű filozófiai elv arra esküszik, hogy két, vagy több hipotézis közül azt érdemes választani, amelyik kevesebb bizonyíték nélküli, pusztán feltételezett alapra épít. nos, ha Occam borotvájának igaza van, akkor én valószínűleg azért akadok ki minden második percben, mert az utóbbi időben rendszeresen hajnali négy, és reggel hét között alszom el, illetve az étrendem is csekély 140%-ig szénhidrátból áll. plusz-mínusz 20% koffein. úgyhogy nincs nekem semmi bajom, csak vállon kéne veregetni az ideg/immunrendszeremet, és megnyugtatni afelől, hogy nem szisztematikusan, lassan akarom meggyilkolni magamat, csak mindjárt vizsgaidőszak van.
abból az egy szempontból érdekes ez, -szeretek a saját kísérleti patkányom lenni - hogy alapvetően a hangulatemberség egyáltalán nem jellemző rám. igen, rossz szokásom féltékenykedni, és úgy nagyjából minden kedvenc versemen instant elsírom magam, de kifejezetten ellenemre van például az, hogy szülői viselkedésformák miatt keseregjek, ahogyan a többi érzelmi krízisemnek is szokott oka lenni. ha csak feltételezett oka, akkor is. nem úgy, mint most, hogy eszembe jut valami, émelygek, és idegeskedem tíz percig, utána pedig teljesen elfelejtem, mi volt a bajom. majdnem teljesen. a következő tíz percre.
mindegy, a lényeg, hogy erősebbre állítottam a szűrőt a fejemben arról, hogy melyik problémám valós, és melyik a szervezetem segélykiáltása arról, hogy adjál már B vitamint, te szerencsétlen.
*
- nagy-nagy lelkesedéssel
újratanulok biciklizni, bár még mindig nem fér a fejembe, hogy miként nem ér le a lábam a 170 cm-es magasságommal - 17.-én Kávészünet koncert, és olyasvalakinek kéne velem jönnie, aki nem bánja, ha szentimentális leszek
- folytatni akarom a gitározást, úgyhogy a következő projectem az lesz, hogy rendbe hozzam a szívem csücske húrjait
- jelenleg nagy erőfeszítéssel próbálom magamat rávenni a tanulásra minden fent említett program helyett. illetve valaki igazán megpróbálhatna lebeszélni (úgysem fog menni) arról, hogy rákattanjak a házi egerek tartására
