Tengernek kell már annak lenni, aki egy piszkos folyót befogadhat anélkül, hogy maga is bepiszkolódnék

-mondta Nietzsche szavait idézve a művészettörténet tanárom, nem az osztálynak, tananyag gyanánt, hanem nekem, szemtől szembe, valószínűleg tökéletesen ráérezvén arra, mennyire elegem is van mostanság abból, hogy tenger legyek, és arra is, milyen rengeteget jelent nekem az, hogy most ezt elmondja. én pedig hallgattam őt, egyik hajtincsemet bodorítottam a másik köré, és azon gondolkodtam, hogy túl korán kezdtem én ezt az egészet. túl korán hallottam meg azt a szintén Nietzsche idézetet, hogy ha a szakadékba nézel, a szakadék visszanéz beléd, túl korán kezdtem el fejtegetni a tudatos, és tudatalatti tartalmaknak olyan rétegeit, amik szimplán nem valóak gyerekeknek; olyan ez kicsit, mint az erotikához fűződő viszonya az embernek. ha túl korán kezdi, nem megfelelő körülmények között, valószínűleg sohasem lesz teljesen átlagos hozzáállása. vannak dolgok, amikhez kicsit már meg kell érnie az agykéregnek ahhoz, hogy ne túl frissen barázdálják fel ezek, és a félelem, szorongás, és erotika mellett ilyen az is, ha túl sokáig nézel abba a bizonyos szakadékba.

szóval hallgattam őt, a szememből pedig vibrált 20 évnyi ambivalenciája annak, hogy van egy indokolatlan megmentési kényszerem mindenkivel szemben, még sincsen bennem részvét, írmagjában sem, hogy sohasem tudom eldönteni, hogy én túl empatikus vagyok e, vagy túl kevéssé lennék az, és hogy szeretem én az embereket, de a személytelen emberi jogokat még inkább. benne vagyok ebben az élő-lélegző hálójában a kollektív tudatnak, meg nem is, akarok is benne lenni, meg nem is, mérhetetlenül fárasztanak már mások mentális defektjei, de az még inkább, hogy hozzászoktam ahhoz, hogy nekem mások mentális defektjeivel kéne foglalkoznom. az ember egy idő után ráun a saját kedvenc játékaira is, és azt hiszem, most vagyok annak a határán, hogy szűk már ez nekem, retardáltaknak túljárni az eszén nem nagy kihívás, segítséget meg 100-ból 2 ember fogad el úgy, hogy az hatásos is legyen. rohangálhat akárki körbe-körbe, mint a lefejezett csirke, ami futtában vérzik el, engem ez elég régóta nem hat meg.
szóval nem tudom, merre tovább ilyen téren. idén megdőlt az az elképzelésem, hogy azért akarok másoknak segíteni folyton, mert annyira jó ember lennék, és most sokkal inkább tendálok afelé, hogy sajnos ilyen esetekben én az intellektuális fölény fitogtatását élvezem, illetve az abban rejlő kihívást, hogy kibogozhatok valamit, mint az összekuszálódott fonalgombolyagot, ami mellesleg remek játék is. valószínűleg nem lesz ebből semmilyen megtervezett akármerre indulás is, majd feltalálom én magamat, van bennem hozzá elég pozitív érzés, gerinc és találékonyság, hogy ne legyen vész.