ha feldobok egy érmét, szinte biztosan az élén landol, minden valószínűséget meghazudtolva, csakis és kizárólag azért, hogy döntésre ne tudjak jutni. így hát ölbe tett kézzel várom, hogy úgy nője ki az agyam problémáimat és az engem foglalkoztató kérdésköröket, mint ahogyan a kígyó vedli le a bőrét. a végeredmény úgyis mindig ez lett, csak jelenleg nem akarom, hogy az odáig vezető út is ugyanaz legyen.
a tulajdon szorongásom úgy mardos, hogy éppen csak elviselhető és elnyomható legyen; ő valószínűleg sokkal jobban tudja nálam a dolgokat a türelemmel, meg a rózsaterméssel, ami elvileg követi, és tudja azt is, hogy hosszútávon az takarékra vett, ám folyamatos diszkomfort érzet sokkal inkább kikezdi az embert, mint egy-egy offenzíva szerű roham. és milyen igaza van; perpillanat rettenetesen belefáradtam saját magamba. minden részrehajló sajnálat és részvét, illetve figyelemre való vágy nélkül; egyszerűen csak felemésztett bennem mindent az intencionalitás.
-ez tegnap este volt, azóta az érzés levezette magát némi sírdogálásban, és jobb is lett egy kicsit, csak hát amíg el nem múlik kiváltó okkal*, meg minden más hordalékával együtt, nyűgös a dolog. de legalább újra megtaláltam a realistic bilbo-t, és még mindig nagyon tudok nevetni rajta-
*akármi is legyen az
