körülöttem majdnem mindenki hülye, én is hülye vagyok, fáraszt mindenki és fárasztom magamat és a leglelkesítőbb tény, hogy egy kis papírfecnire összeírtam, hogy mi mindent tehetek meg még így az egyetemista éveim alatt ahhoz, hogy közelebb kerüljek a kis életcéljaimhoz.
ezen a listán olyanok szerepelnek, minthogy nyáron beiratkozom valami nagyon szadistán intenzív olasz nyelvtanfolyamra, meg tanulom a kétféle pragmatics-t, és most életemben először tényleg jól esik a hajtás, meg az, hogy voltaképpen behunyt szemmel és a fülemet kezemmel letakarva lépkedek előre. tudom, hogyha most ennek a ritmusa kizökkenne bennem, elég sok minden látná kárát, és nem elsősorban a berendezési tárgyak közül. ez az egyetlen dolog perpillanat, amiben úgy látom, hogy megtérül amit csinálok, az egyetlen sikerélmény forrás és ez persze, hogy nem jó, meg kezd enyhén beteges is lenni, de nem akarok egy pillanatig sem oldalra nézni, vagy meghallani akármit is, már az sem érdekel, hogy hazudok e magamnak ezzel, egyszerűen csak látni akarom, hogy valami sikerül, amit összehoztam a saját kompetenciámból.

ennek élvezetesebb hozzátartozója volt az is, hogy töltöttem pár napot Londonban, a szervezés időtartamát leszámítva meglehetősen hirtelen elhatározásból. úgyhogy most, azon kívül, hogy nagyon-nagyon jó volt, némileg jobban bízom a saját tájékozódási/problémamegoldási képességemben. a vendéglátóm hihetetlenül édes volt, a lakótársaival együtt, és hiányzik igazából az egész város nagyon. pedig még csak nem is mondhatom, hogy a nyaralás gondtalanság-effektje miatt, mert sokkal több elintéznivalóm a vizsgaidőszakig itt sincsen. szóval életmentő volt kikapcsolódás szempontjából is, meg felturbózta a talpraesettség faktoromat.*

a jelenlegi, illetve már egy ideje aktuális terv az volna, hogy vagy a majdani egyetemi végzettséget kihasználva tolmács leszek, vagy valamilyen turisztikai ágazat felé vegyem az irányt, és igény szerint Olaszországban. utánanézvén kiderült, hogy itthon már hiába végeznék el bármilyen idegenvezető képzést, mert külföldön nem fogadják el, érthető módon, a magyar papírokat. ezek viszont egy olyan jellegű munkák, ahol annyira nem tapsikolnak a látható helyen lévő tetoválásoktól, úgyhogy még egy addig elvégzendő, apróbb lépés az is, hogy a kézfejemen lévőt leszedessem. nem mondom, hogy a létező legszívesebben látok ennek neki, de nem ez a manőver egyetlen oka, más érzelmi dilemmáim is voltak már vele kapcsolatban. egy szó, mint száz, leginkább az az ambiciózusságom tart életben, mert hát az indokolatlan intenzitású életösztönöm, ami természetessé teszi számomra, hogyha baj van, akkor azt más szívja meg, nem én, úgyhogy nem kell félni. még ha százszor be is bizonyosodott már ennek az ellenkezője. ilyenkor -és ez a ritka alkalmak egyike - kifejezetten tudok örülni, hogy olyan vagyok, amilyen.

*valószínűleg virtuálisan arrébb költözöm, minden, amit erről az útról szeretnék megörökíteni, már ott lesz, ha befejezem az igazgatást