kissé nagyon-nagyon unom már, hogy a környezetem - gondolok itt a velem nagyjából egykorúakra - nagy részével csak úgy megtörténik az élet és ők maguk ezzel remekül elvannak. ez persze nem az én dolgom, úgyhogy semmi jogom kritizálni, de néhány ember teszetoszasága igenis hatással van az életemre és ezt én sajnálom a leginkább. lehet, hogy mégsem voltam olyan hülye, mikor elhatároztam, hogy a kisujjamat sem mozdítom olyan ügy érdekében, ami engem nem érint közvetlenül és lehetőleg az azt követő 5 percen belül.
nem jó ezt érezni, nagyon nem de mégis rettentően unok mindent a legközelebbi hozzátartozóimon kívül, és nem érzem már hatáskörömnek mások terelgetését, még ha azok a barátaim is. tudom, hogy rosszul csinálom mert nem úgy kéne felfogni, hogy "majd egyszer bekövetkezik valami és attól minden hirtelen rendbe jön és jó lesz", de őszintén szólva az egyetlen vágyam összecsomagolni és átiratkozni egy olasz egyetemre. vissza-vissza kanyarodom a beérkező levelek listáján arra az email váltásra, amiben leírták, hogy a képesítéseimmel akár mehetnék is, csak figyeljek a jelentkezési határidőkre.
engem szeretni olyan lehet, mint egyszer csak arra hazaérni a nap végén, hogy a tetőt elárverezték az ember feje felől.
