would you rather

akármennyire is kényelmetlen a gondolat, mindennek van ára, annak is, ami ott és helyben talán a legkényelmesebb megoldásnak tűnik; ennek a nagy kényelemnek az ára pedig a részemről táplált tisztelet teljes elveszítése volt. félek tőle, hogy hiába próbálom életben tartani és hiába vergődöm, nem fogok tudni megbecsülni való emberként tekinteni valakire, aki egyébként fontos része az életemnek. tudom, hogy szigorú vagyok, de a tisztelet számomra egy olyan nagy kaliberű érték, amit ha egyszer elveszítek, érezhetek még száz plusz egy dolgot a másik iránt, a respekció híján egynek sincs stabil talaja. ez pedig elkeserítő, mert én akartam utoljára ezt érezni, nem mellesleg unom már azt is, hogy számomra hány elragadó ember cáfolt már rá a különleges, vagy akár a valamire való jelzőre.
nem vagyok egy kifejezetten önbizalom hiányos nő, de tisztában vagyok a hibáimmal és a velem együtt járó nehézségekkel, ezért nem tartom magam egy eget rengetően nagy veszteségnek minden helyzetben. magamat becsülöm, szeretem de tudom, hogy sejtszinten vagyok képtelen az együttműködésre. a tiszteletem könnyelmű elpazarlását ellenben olyan dolognak tartom, amit még végletekig önkritikus szemmel is tényleg veszteségnek mondanék.
ha én felnézek valakire, vagy különösen megbecsülendőnek tartom, az illető azáltal egy életre lekötelezett támaszt talál a személyemben maga mellett; ha kell, ott termek, ha kell, eltűnök, nem várok és nem akarok semmit, olyanná válok, mint a szellem a palackban. ha előhívod, segít bármiben, ha nem, nyugtot hagy. életem eddigi letartósabb elkötelezettségeinek a katalizátora sohasem a szeretet, vagy a szerelem volt, hanem a tisztelet. ha nem volna bennem más emberi kvalitás egyáltalán, ez az egy dolog volna mégis az, amivel kompenzálnék minden nehézséget, ami velem együtt jár. egy szó mint száz, nem irigylem azt az embert, aki elveszíti, vagy eljátssza az én iránta táplált megbecsülésemet, ami kis odafigyeléssel a legélesebb kard lehetett volna az oldalán.

mert én nagyon szeretek tisztelni embereket, akikben arra méltót látok. azért ekkora öröm számomra, és azért ennyire határtalan, mert ritkán találkozom olyannal, aki valóban lenyűgözne és kivívná a devóciómat. az ilyesmi konkrétan fertőtleníti a tudatomat, és emberfeletti boldogsággal és harmóniával tölt el az, hogy létezik még ilyen is. ha valaki személyesen ismer engem, tudja, mennyi extrémen destruktív esettel találkozom rendszeresen, emiatt pedig én magam is extrémen értékelem azt, ha valaki hozzájárul a szellemi fejlődésemmel már csak a jelenlétével is.

szóval merem feltételezni, hogy kedves ismerősöm az én tiszteletem elherdálásával -pardon a kifejezésért, de - nagyon rábaszott, mert még így is ez a legjobb belőlem, és ez a legjobb most irányába megszűnt létezni. ez a becsapós a könnyű megoldásokban, látjátok, gyerekek.
és erről ennyit is, úgy nagyjából egy életre. 

*