és ha majd egyszer eljutok odáig, hogy senkim sem lesz az életben, még akkor is ott lesz annak a perverz öröme, hogy de legalább miattam alakult így, ezt én csináltam és nem csak úgy akaratom ellenére elbánt velem a balszerencse. szép lesz, jó lesz!
viccen kívül, egyébként abban a fázisban vagyok, mikor fel kell idéznem a konfliktusokat részletesen, amik ahhoz vezettek, hogy lassanként kiszálltam érzelmileg -és immár mindenestől- ebből az egészből. és itt jöttem rá, hogy ha már nem is fájnak ugyanannyira, mert nem vagyok haragtartó típus, de még mindig zavar az a rengeteg levegőben lógott, megválaszolatlan kérdés. a rengeteg "nem tudom" és "csak úgy mondtam valamit" válasz. hogy higgyem el, hogy a másik pánikból mondhatja a teljes ellenkezőjét is a fejében lévő szövegnek, az igenből nemet, nemből igent, fektéből fehéret, mind-mind olyan radikális váltásokat, amiket sohasem tudtam ésszel felérni és nyugodt szívvel elhinni. annyi biztosan teljesen logikus, de számomra felfoghatatlan gesztus, üzenet, kommentár, elvétett szó. az a sok "utólag már látom".
és ami viszont még majdnem ugyanannyira fáj, az az, hogy volt egy nagyon kedves barátom azelőtt, akivel összejöttem 9 hónapra és ugyanez a 9 hónap alatt kiderült, hogy már a barátságunk alatt sem ismertem olyan jól, mint ahogy gondoltam volna. de ez már, ahogy kénytelen vagyok belátni; teljesen mindegy.
az eddigi menetrend szerint most annak kéne következnie, ami minden már megérett szakításom vagy bármilyen értelemben vett "bátor" döntésem után; ilyenkor szoktam nagyon sok támogatásra, érdekes fordulatokra és emberekre találni. az életem eddig mindig azon volt, hogy egy-egy rosszabb időszak után gőzerővel kárpótoljon, és remélem hogy ez a minta nem most fog megbomlani, mert soha nem hiányzott még kevésbé egy peches korszak.
