Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
ma másfél óra lógás közbeni kávézás eszterrel és jankával. este razorék. az életem pillanatnyilag tökéletes.
rengeteg minden változott és hiába próbálom magam meggyőzni,hogy nem igaz,én szintén alakultam. mégsem érzem,hogy egy teljesen új állapotot értem volna el; inkább olyan mintha minden eddigi tanulság,tapasztalat és rádöbbenés keveredve valami édes egyvelegbe a kezdetek előtti nyugalommal és hidegvérrel. persze,ez nem azt jelenti,hogy mindig nyugodt vagyok. dehogyis. de éppen azért,mert jobban felismerem a saját igényeimet ,könnyebben is tudom kezelni az indulataimat,amikből így hiába van egyre több,már nem nőnek túl rajtam. és a változások? azokra egyszerűen rá lettem kényszerítve a saját elmém által. néha az utolsóelőtti pillanatban ismertem fel,hogy élni akarok - egyrészt olyan értelemben,hogy nem akarok meghalni szó szerint sem,másrészt nem csak létezni szeretnék valahogy a világban. aztán lehet mondani,hogy 18 éves vagyok,idővel múlni fog minden elhivatottságom,küldetéstudatom és egyéb líraidrámai ökörségem. biztosan magam alatt ásnám a fát a tipikus tiltakozással,ha ráfognám,hogy ó,nem,én nem. én örökké ilyen leszek,mindig azt fogom jónak és rossznak tartani amit most,és habozás nélkül veszek elő fogat-körmöt értük. persze. hogyne. egy a problémám; nekem nincs semmiféle küldetéstudatom. legalábbis nem olyan,ami ne inogna meg,majd esetlegesen dőlne romokba egy erős cáfoló beszéd elolvasásának hatására,az olyan meg semmit sem ér. egyetlen feladatot tudok a sajátomnak,és az az,hogy magamat életben tartva egy színvonalas és produktív életet építsek ki,hogy ne süllyedjek bele a klisékbe és a nyárspolgári értékrendbe,hogy ne támadjam hátba a saját tartósnak bizonyuló elveimet,és hasonlók. "mindössze" ennyit várok el - ez maradt a világmegváltó mártírhajlamokkal ellátott extrovertált lánykából és az istent-embert nem ismerő,gátlástalanul és indokolatlanul másokon keresztüllépkedő fiatal nő kompromisszumából,akik én voltam még régen,majd az elmúlt hónapok egy részében. mostmár kifejezetten korrekt módon működöm; én imádok adni próbálni a világnak,és imádom a gondolataimat/érzelmeimet csak azért kidolgozni magamban,hogy aztán megoszthassam. válaszfogadásnál mindössze arra vagyok rettenetesen kényes,hogy mit kinek mondok és milyen körülmények között.
már nem érzem azt a kényszert,legalábbis most nem,hogy űznöm kéne a tulajdon valómat,nem érzek kényszert folyamatos hajszínvariálásokra vagy egyéb külsőségekben megnyilvánuló menedék keresésre. nincsenek étkezési zavaraim,nem vagyok már bulémiás,nem harapdálom tele magam ha kiakadok,nem gondolkodom egy hétig egy közölnivalón vagy hazugságon,hogy vajon miként adjam elő. ha konfliktusokra kerül a sor,nem fojtom meg az álláspontomat,hogy aztán émelyegve átkozzam a kommunikációképtelenségemet és gyengeségemet,nem próbálom magam testileg-lelkileg feleslegesen kínozni,és köszönöm,már másban is találok ihletet,nem csak a bénázásomban. idővel rájöttem,hogy a saját értékemet a legfeleslegesebb dolog visszafogni. én még csinálni akarok itt valamit,rengeteg mindent és tetszeni fog,azt garantálom. nekem legalábbis biztosan.
szeretném,ha ez sokáig így maradna - hogy még rengeteg ideig ne érezzem úgy,hogy hatszínűre kéne festenem bármilyen testfelületemet,hogy továbbra is merjek smink nékül járkálni és soha ne bánjam meg a tetoválást a csuklómon. hogy még sokáig maradjak bátor,és nagyonnagyon sokáig lehessek razorral,hogy ne hozzak szégyent sasha-ra,sőt,senkire sem,aki fontos.
nagyon.sok.ideig.még!
rengeteg minden változott és hiába próbálom magam meggyőzni,hogy nem igaz,én szintén alakultam. mégsem érzem,hogy egy teljesen új állapotot értem volna el; inkább olyan mintha minden eddigi tanulság,tapasztalat és rádöbbenés keveredve valami édes egyvelegbe a kezdetek előtti nyugalommal és hidegvérrel. persze,ez nem azt jelenti,hogy mindig nyugodt vagyok. dehogyis. de éppen azért,mert jobban felismerem a saját igényeimet ,könnyebben is tudom kezelni az indulataimat,amikből így hiába van egyre több,már nem nőnek túl rajtam. és a változások? azokra egyszerűen rá lettem kényszerítve a saját elmém által. néha az utolsóelőtti pillanatban ismertem fel,hogy élni akarok - egyrészt olyan értelemben,hogy nem akarok meghalni szó szerint sem,másrészt nem csak létezni szeretnék valahogy a világban. aztán lehet mondani,hogy 18 éves vagyok,idővel múlni fog minden elhivatottságom,küldetéstudatom és egyéb líraidrámai ökörségem. biztosan magam alatt ásnám a fát a tipikus tiltakozással,ha ráfognám,hogy ó,nem,én nem. én örökké ilyen leszek,mindig azt fogom jónak és rossznak tartani amit most,és habozás nélkül veszek elő fogat-körmöt értük. persze. hogyne. egy a problémám; nekem nincs semmiféle küldetéstudatom. legalábbis nem olyan,ami ne inogna meg,majd esetlegesen dőlne romokba egy erős cáfoló beszéd elolvasásának hatására,az olyan meg semmit sem ér. egyetlen feladatot tudok a sajátomnak,és az az,hogy magamat életben tartva egy színvonalas és produktív életet építsek ki,hogy ne süllyedjek bele a klisékbe és a nyárspolgári értékrendbe,hogy ne támadjam hátba a saját tartósnak bizonyuló elveimet,és hasonlók. "mindössze" ennyit várok el - ez maradt a világmegváltó mártírhajlamokkal ellátott extrovertált lánykából és az istent-embert nem ismerő,gátlástalanul és indokolatlanul másokon keresztüllépkedő fiatal nő kompromisszumából,akik én voltam még régen,majd az elmúlt hónapok egy részében. mostmár kifejezetten korrekt módon működöm; én imádok adni próbálni a világnak,és imádom a gondolataimat/érzelmeimet csak azért kidolgozni magamban,hogy aztán megoszthassam. válaszfogadásnál mindössze arra vagyok rettenetesen kényes,hogy mit kinek mondok és milyen körülmények között.
már nem érzem azt a kényszert,legalábbis most nem,hogy űznöm kéne a tulajdon valómat,nem érzek kényszert folyamatos hajszínvariálásokra vagy egyéb külsőségekben megnyilvánuló menedék keresésre. nincsenek étkezési zavaraim,nem vagyok már bulémiás,nem harapdálom tele magam ha kiakadok,nem gondolkodom egy hétig egy közölnivalón vagy hazugságon,hogy vajon miként adjam elő. ha konfliktusokra kerül a sor,nem fojtom meg az álláspontomat,hogy aztán émelyegve átkozzam a kommunikációképtelenségemet és gyengeségemet,nem próbálom magam testileg-lelkileg feleslegesen kínozni,és köszönöm,már másban is találok ihletet,nem csak a bénázásomban. idővel rájöttem,hogy a saját értékemet a legfeleslegesebb dolog visszafogni. én még csinálni akarok itt valamit,rengeteg mindent és tetszeni fog,azt garantálom. nekem legalábbis biztosan.
szeretném,ha ez sokáig így maradna - hogy még rengeteg ideig ne érezzem úgy,hogy hatszínűre kéne festenem bármilyen testfelületemet,hogy továbbra is merjek smink nékül járkálni és soha ne bánjam meg a tetoválást a csuklómon. hogy még sokáig maradjak bátor,és nagyonnagyon sokáig lehessek razorral,hogy ne hozzak szégyent sasha-ra,sőt,senkire sem,aki fontos.
nagyon.sok.ideig.még!
