.

egy határon túllépve tűrhetetlen ez az olvadásérzet ami mostanában a hatalmába kerített; az előző bejegyzés megírása után nekiálltam kitakarítani a szobámat és gátlástalanul kihajigálni mindent ami felesleges,ahogyan az jó szokásom szokott lenni. erre? azóta képtelen vagyok elmozdítani egy fekete plüssbárányt,akit amit már vagy hetedikes korunkban vettünk poénból Balatonkenesén a többiekkel,ergo semmi érzelmes gyermekkori emlék nem fűz hozzá,ennek ellenére én itt vergődök azon,hogyha kidobom,Térd* bizonyára haragudni fog rám/sír majd a szemétdombon. a másik szobába sem merem átvinni,hogy ott fogja a port,ne nálam,mert ott meg nem ellenőrizhetem,nehogy mások rakják ki.

*igen,Térdnek hívják. hosszú történet.

nem,igazából nem az,csak random megvettük a strandi bazáron,és elneveztük Térdnek.

a helyzetet még árnyalja,sajnos negatív irányba az is,hogy én soha az életben nem voltam plüsspárti,nekem kiskoromban porcelánbabáim voltak és máig émelyítőnek tartom,illetve intenzív megvetést vált ki belőlem az a tipikus lány attitűd,mikor a alvósjátékaikhoz való ragaszkodásuk átlátszóan harsány hangoztatásával akarnak az ellenkező nemnek/bárkinek imponálni,mert az biztosan aranyos. nem,nem az alapjelenséggel van a probléma,hanem a cukisági szándékból,ami szánalmas. és ijesztő olyan szempontból,ha az agyadban nem zajlik le egy konkrét folyamat ami ezt megakadályozná,vagyis erőltetetten fogyatékosan szánalmas.

én nem vagyok erőltetettenfogyatékosanszánalmas,és nem azért nem dobom ki Térdet,mert érzelmileg kötődnék egy textil és vattatömeghez,hanem mert félek,hogy bosszút állna rajtam.

...zsófia,nem akarsz magadhoz térni egy kicsit...?