bocsánat,de büszke vagyok rá,hogy végre befejeztem a szerkesztgetést
ultramarinkék ködből vagyok
lehet,hogy mégsincs széthullóban az egyik barátságom. lehet,hogy csak mindketten feszültek voltunk,türelmetlenek és túl érzékenyen reagáltuk le. mindössze az a nyomasztó,hogy hiába magyarázzuk ezzel,már nem először fordul elő,sőt,az utóbbi időben egyre gyakrabban. de azért tudod,nem azon hatódtam meg,és ültem le megint melléd,hogy megdícsértél,mert bókot bármikor lehet rögtönözni,ha le akarod kenyerezni a másikat két perc alatt. az esett jól először is,mikor én elmentem a boltba ballagási díszítés alatt,és a többiek elkapkodták volna a szabadon maradt virágokat,egyedül te tudtad,milyet kell nekem félretenni,hogy elájuljak a gyönyörűségtől,magyarul tudod mi a kedvenc virágom,pedig szerintem soha az életben nem említettem senkinek sem,mert a legtöbb növény nem érdekel és magam sem vagyok képes megkülönböztetni őket. másodszor is,te szoktad felvállalni azt,hogyha nehéz helyzetbe kerülök,akár a legradikálisabb módszerekkel is lendíts rajtam. és ez lehet,hogy többet ér annál,minthogy kisebb-nagyobb viták miatt ajtócsapkodással érjen az egész véget. remélem. szeretném.
