az már emlegetett oroszország iránti vonzalmam legújabb megnyilvánulása a katyushának eme feldolgozására való indokolatlan mértékű,értsd.fanatikus rákattanás. nem,én sem értem miért,mindenesetre harmadik napja képes vagyok a létező legrandomabb helyzetekben hangosan rázendíteni,hogy a bááálnép jót pihen otthon az ágyban és a bálról édes álmot láááát. biztosan minden körülöttem élő rendkívül boldog tőle.
tegnapelőtt megint lenn voltunk a folyónál megvárni a hajnalt; én csak derékig menten bele a vízbe,de boriszék teljesen,és ezt pont úgy sikerült időzíteniük,hogy addigra már a pár száz méterrel távolabb lévő mólón sajnáltam magam teljes erőbedobással. zavart,hogy nem tudok úgy odabújni hozzá,mint az azt megelőző éjszaka,zavart,hogy vissza kell fognom magam,miközben azt is egyre világosabban kezdtem érezni,hogy én magam is vigyázni szeretnék rá,vagyis nem hozhatom nehezen kimagyarázható helyzetbe egyenlőre. mindennek eredményeképpen legalábbis elment a kedvem a tábortűz körülötti mókakacagástól,és elvonultságomban éppen a mólón feküdtem,az eget pásztázva,erősen próbálva egyszerűen láthatatlanná válni,hogy megnézhessem kinek hiányzok utána - mikor egyszer csak az amúgy is labilis tákolmány megremeg,és fülsértő koppanások és ordítások kíséretében felmászik mellém két csuromvizes,a folyó sodrásából éppencsak kikeveredett alak,akikről jónéhány másodperc után tudtam csak megállapítani,hogy ja,igen,ezek a barátaim.
utána pár órával már elmúlt a hisztizhetnék,tudtam vele kettesben is lenni,mert utánam jött,úgyhogy minden rendbejött amennyire lehetséges. már három napja megint tudunk együtt aludni és reggel az ablakban lógva kávézni&rágyújtani normálisan,minden kapkodás nélkül,ergo higgadt vagyok,remélem maradok is majd,mert nincs kedvem később a kommunikációképtelen hisztérika oldalam baklövéseit megszívni.
amihez még szintén különös hozzászokni,az a természetesség. mondjuk az általában véve jellemző rám,hogy amint szerelmes leszek,borzasztó nehézséget okoz mást csinálni egyáltalán azonkívül az illető jelenlétében mint ülni,mint egy karót nyelt porcelánbaba,és lázasan tűnődni azon,hogy vajon mikor kéne az elkövetkező két órában egyáltalán ránézni (de ez az ominózus pillanat természetesen csak akkor megvalósítható,ha előtte beállítottam még a szempilláim legmegfelelőbb hajlásszögét is).
na hát ez esetünkben lehetetlen. az ezt megelőző hónapokban látott már mindenhogy a közös társulatnak köszönhetően; ott volt mikor hajnalonta a szokásosnál is nagyobb karikákkal vánszorogtunk haza,mikor nórával lerántottuk egymást a betonra a word up!-ra táncolva,mikor dj szatmárira meg a belga féle szerelmes vagyok-ra headbangeltünk és léggitároztunk a többiekkel,mikor éjszaka úgy szaladok ki a koromsötét erdőből,hogy nem merek bemenni pisilni,mert valami lépked a hátam mögött,úgy,hogy előtte már be lettem állítva mindenféle ócska ribancnak,illetőleg még sorolhatnám,hogy például az sem a legvonzóbb formám lehet,mikor reggelente meztelenül fekszem az ágyán,és görcsbe rándulva visítok,hogy ne csiklandozzon mert lerágom a kezét.
vajon túl nagy terhet raknék mindkettőnk vállára,ha megemlíteném,hogy kezdem úgy igazán megszeretni...?
*
az egyik lány azok közül a barátaim és barátnőim közül,akikkel okkal szakítottam meg a kapcsolatot szerintem nevetségesen viselkedik. egy ember kivételével nem bírja az én társaságomat,mégis kitalálta,hogy előre bejelentve oda akar menni,csak hogy lássa,én is megyek e. egyrészt miért ne mennék,másrészt ha nem lennék ott abból valami olyasmire következtetne szó szerint,hogy biztosan félek a szemébe nézni,vagy mi a halál,nem egészen értem egyes emberek hogyan élnek túl saját magukkal napról napra.
amúgy tegnap este ültünk a parkban,és egyszercsak észrevettek a többiek egy magára maradt kerekes széket. ott állt előttünk,és senkinek nem tűnt fel addig,pedig minimum 10 perce beszélgettünk és ziher,hogy nem az ottlétünk alatt tolták oda. de úgy meg persze csak én járhatok,hogy minimum negyedórája üres tolószék láttán sikítok,hogy júj,üljünk bele,és abban a szent pillanatban szólal meg a hátunk mögött a szék tulajdonosát támogató hölgy,hogy hát azt nem kéne.
a Bulgakov féle Mester és Margarita eddig zseniális,ráadásul egyre inkább megerősíti bennem az tervnek még nem nevezhető elképzelést,hogy szeretnék majd jóval később fordítóként funkcionálni (mióta ennek a szikrája is felmerült bennem,olyan hasznos vagyok a többieknek,hogy még az aktuálisan hallgatott zenék előadóját is szó szerint magyarosítom,mint pl. Készpénz János: Járom a Vonalat,Az ember aki körbejön,A Tűz Karikája és az Isten le fog Téged vágni. oh yeah.) .
