szó mi szó,tegnap még érzékenyebb állapotomban kaptak el ezek az információk,úgyhogy egy öngyújtót kölcsönkérve bejelentettem,hogy én most likvidálom magam sétálni be az éjszakai erdőbe,vagy a mellette lévő tisztásra,még nem tudom,de minden oké,csak kicsit jót tenne az egyedüllét és a még hűvösebb levegő egy fél órára. neki is vágtam,és mikor már kiértem abból a bűvkörből amit a városszéli világítás adott még az út elején,lefeküdtem a fűbe. egy idő után már rázott a hideg,de nagyon nem akaródzott felkelni; azon gondolkodtam,hogy vajon miért hajtok végre mindig ilyen magánakciókat,valódi indíttatásból vagy mindig csak arra vagyok kíváncsi,hogy utánam jönnek e. ha igen,esetleg mit tennék,ha egyszer soha,senki sem jönne. rávenném magam,hogy én keressek embereket? vagy ott válnék egybe szép lassan a talajjal,miután benőttek a növények,ugyanabban a testhelyzetben...?
mindebből a végül elszenderedéssé vált gondolatmenetből a nevem ordítása rántott ki,és pár pillanat fülelés után rájöttem,hogy a töltéssel párhuzamosan kígyózó erdőből jön. visszakiabáltam,hogy minden rendben,nyugi,de nem hallották,és ezt játszottuk percekig. a végére már visszafeküdtem - immár abban a jóleső ám kicsit bizarr tudatban,hogy mégiscsak kerestek - ám utána fél perccel rájöttem,hogy vigyázni kéne mit kívánok,mert egyszerre öten vetették rám magukat teljes súlyukkal,hogy ugye élek e még,már három órája eltűntem,mondjak valamit,nem hűltem e ki,miért fekszem a földön,miért,ugye élek...?!
mire kellő mennyiségű levegőt tudtam venni ahhoz,hogy válaszoljak,vagyis már csak két ember ült rajtam öt helyett,elmagyaráztam,hogy csak relaxáltam,de minden rendben,ám akkor már késő volt. somának kellően elkorcsosult ahhoz a humorérzéke,hogy bepánikolva riassza a többieket pár km-re,hogy hívják a mentőket,mert a zsófi meghalt,ott fekszik vérbefagyva,tele üvegszilánkokkal.
igen,egész jó poén lett volna,ha ők nem veszik komolyan,és valóban nem hívják a mentőket,akik miután megpróbáltuk elmagyarázni,hogy félreértés volt,közölték,hogy a hívást továbbítják a rendőrségnek. úgyhogy sietősen elköltöztünk az erdő közeléből,és lementünk a tisza partjához találkozni a többiekkel. igazából nem tudtam és nem tudom azóta sem,hogy meg kellett e volna utána kis ideig húznom magam,de nem ment,tekintve,hogy nem tudtam magam túltenni azon a gesztuson,hogy mentőexpedíciót szerveznek,és az FBI-tól kezdve CIA-n át a Scotland Yardig bárkit rámküldenek,ha elmegyek sétálni.
az est kevésbé véresüvegszilánkos,ám szintén kevésbé vidám része órákkal később köszöntött csak be. addigra szép lassan,fokozatosan oszlott a tömeg,maradtunk heten,öten majd négyen,blanka,soma,ő meg én. hajnali háromkor indultunk el,ők mentek szőregre haza,mi pedig leültünk néhány méterrel arrébb még rágyújtani. akkor már tudtam,hogy valamit mondani akar,és lejátszódott újra meg újra a fejemben a három nappal azelőtti félszerelmi vallomásom,vagy miként is tudnám nevezni. mondtam volna,hogy nyugodtan ossza meg velem ami a fejében jár,de magam sem voltam biztos benne,hogy merni fogom hallani. egy teljes másodperccel léptem túl a határt,hogy normális mennyiséget és újra túl sokat tegyek fel egy emberre - futott át az agyamon.
csak felkerült a téma,annak kapcsán,hogy mikor a fiúk megtaláltak az erdő mellett,mindenki összenyomorgatott és puszilgatott,mire ott a padon ülve megjegyezte,hogy "már kezdtem féltékeny lenni.". rákérdeztem,hogy komolyan mondja e,és akkor hátradőlt,hogy nézni tudja beszéd közben az égboltot,én pedig felkészültem,hogy újabb miniatűr univerzum fog bennem összedőlni.
azt mondta,hogy szeret engem. és nem akarja kifogásként felhozni azt,hogy az előző szakítása után még érzelmileg nagyon labilis,de tény,hogy abban a fázisban van még,mikor inkább önvédelemből blokkolja a nagyobb kaliberű érzelmeket.
és itt lett az egész katasztrófális,erős kifejezéssel élve,én mindenesetre abban a másodpercben hibernáltam magam és a jól bevált taktikát követve fahangon mondtam,hogy rendben,megértem,és felálltam a padról. visszarántott. megint felálltam,megint elkapta a vállamat,megint arrébb lendültem,mondván,hogy eresszen el és ne érjen hozzám. nem mertem belegondolni,hogy mit fogok érezni mikor hazaérek és becsukom magam mögött a szobám ajtaját,de akkor úgy éreztem,hogy ez az összezuhanás elkerülhetetlen lesz. megint belefutottam ugyanabba a csapdába,pontosan ugyanolyanba,sokadjára és az a képzet,hogy nem pengék vannak a verem alján,nagyobb bizalmat igényel mint amire én valaha képes leszek.
...aztán közölte,hogy nem érti,miért akarok elmenni. levegő után kapkodtam volna a felháborodástól,ha nem folytatnék ilyen helyzetekben reflexszerűen jegelt hal-technikát,úgyhogy színtelenül elmagyaráztam neki,hogy én megértem a helyzetét és nem tudok belekötni,gondolom teljesen normális,de ezzel egyértelművé tette számomra,hogy az én érzelmeim és jelenlétem számára blokkolva vannak és befogadhatatlanok,ergo felesleges az egész. felesleges vagyok én is. erre válaszul ő sértődött meg,hogy egyáltalán nem ezt mondta. hogy "egyszerűen" csak arról van szó,hogy amennyiben én valóban úgy szerelmes vagyok belé,ahogyan az lenni szokott,azt ő ott,abban a pillanatban nem merné viszonzásul kijelenteni,de ez nem az én hibám,hanem az említett félelemé. megkérdeztem,hogy szerelmes e még a volt barátnőjébe,és azt kaptam válaszul,hogy már rég nem. és hogy mit gondolok,miért mondja folyamatosan,hogy mennyire fontos vagyok és mennyire vonzom,miért olyan jó velem beszélgetni - mert állítólag a szerelmes vagyok beléd egy lépcsőfok,amit úgy érzi megtudna és meg is akar tenni.
addigra túl fáradt voltam a háborgáshoz. csak annyit mondtam,hogy mindig így kezdődik azokkal kapcsolatban akikbe én szeretek bele,nem fordítva,és mindig oda növi ki magát a helyzet,hogy bocs,mégsem kellek,vagy olyan feltételek mellett amik nekem túl nagy feszültséget okoznak és nem vállalom. elindulok és félúton hagynak cserben,pontosan amiatt a félelemből kifejlődött önzésből amire ő is hivatkozott. szóval ha erre lát nagyobb esélyt mint kimenetelre,akkor inkább most engedjen elsétálni.
nézett rám és láttam,hogy legalább ezt megértette.
aztán azt mondta,hogy nem fog cserben hagyni.
If you could only see the beast you've made of me
I held it in but now it seems you've set it running free
Screaming in the dark, I howl when we're apart
Drag my teeth across your chest to taste your beating heart
My fingers claw your skin, try to tear my way in
You are the moon that breaks the night for which I have to howl
hogy állítólag úgy gondolta,ennek ténylegesen van jövője akkor,ha én megértem az ő pillanatnyi érzéseit is,amennyiben azokkal fájdalmat nem okoz nekem. de különben is,gondolkodjak csak el bennem mennyi régi és mélyen gyökeredző komplexus és rettegés van,amikkel meg én okozhatok sérülést neki.
úgyhogy most álltam meg és néztem rá. nyilvánvalóan volt benne ráció. úgyhogy rávettem magam a bocsánatkérésre az előbbi kirohanásom miatt. én tényleg azt hittem,hogy ezt az egészet ott helyben akarja megszakítani,valami olyan vígasztaló szöveggel,hogy de nem az én hibám,hanem a helyzeté vagy hasonló,és az én reakcióm ennek szólt,amiről feltételeztem,hogy követni fogja a mondatait,nem annak amit valójában mondott. de ezeket a feltételes reflexeket igyekszem majd nem rajta levezetni,mert elvégre nem tehet róluk. azt válaszolta,hogy soha nem is akar rájukszolgálni,és ahogyan tud majd,segít feléjük kerekedni.
azt válaszoltam,hogy amennyiben így lesz,én is tiszteletben tartom a saját félelmeit.
folyamatszerűen. folytatva. nem lettem otthagyva magamra. kivételesen nem azt kaptam meg,hogy most nem jó a szituáció,nagyon sajnálom,de majd egyszer gyere vissza és biztos jó lesz,és nem is azt,hogy most nem jó a szituáció,nagyon sajnálom,de azért maradj,hadd legyen kit minden nap/naponta többször lefektetnem,aztán hátha majd egyszer jó lesz.
hátha.
túléljük valahogy,ha ő is úgy szeretné.
most még én is elhiszem.
