hol vagyok, kérdezem sokszor
ha nem vagy itt
ha itt vagy meg elnézem sokszor
hogy nem vagy itt
nem is tudom miért,és igen,tisztában vagyok vele,hogy bizonyos dolgokhoz úgy kéne hozzáállni előítéletek nélkül és teljes erőbedobással,mintha az volna a legelső,másrészt nem fogom fel a híreséles eszemmel sem,hogy miért nem tudok teljes mérékben azonosulni a következtetéseim eredményeivel. azok mindig helyesek,minden egyes alkalommal stimmeltek,miért nem vagyok képes megállni érzelmi turbulenciák nélkül azt,ha abszolút korrekt körülmények között maradva is talán csak türelmesebbnek vagy empatikusabbnak kellene lennem? rohadtul de csalódok magamban,benne,bennük,az egészben és a legirritálóbb az,hogy kívülről nézve semmi okom nincsen rá,hogy amint az éjszaka közepén kilépek a házból,valami elkezdjen eszméletlenül görcsölni a mellkasom közepén és valami sírásnak nem is igazán nevezhető félhangos vonítást se tudjak megállni. annyira elegem lett egyszer abból,hogy mások bajaival foglalkozzak,hogy mára egészen kijöttem a gyakorlatból ami alapján képes lennék megkülönböztetni,hogy kinél érdemes és kinél nem,azt azonban mindig elvárom tudatosan vagy tudatalatt,hogy velem foglalkozzanak.
nem érti igazából. ha szeretek valakit,akkor nekem rossz,mikor neki is fáj valami,de azt,hogy ez így átáramlik,többszörös intenzitással adom vissza. és tudom,hogy ez nem jó,de elképzelésem sincs róla kivételesen,hogyan kéne máshogy csinálnom,ha egyszerűen nem tudok kedves-aranyos lenni,mert nem nyílik rá lehetőség,nem érhetek a probléma forrásához...? vállat kéne vonnom egyszerűen,és figyelmen kívül hagyni,vagy mégis mi?
elsősorban be kéne vennem az antibiotikumot és lefeküdni aludni mielőtt übermesszemenő következtetéseket vonok le abból,hogy csak mindkettőnknek rossz napja volt,én pedig elviharzottam kipihenni az egészet
