az elmúlt néhány év kiszűrte és kikristályosította a valódi értékeket, hogy számomra is érzékelhetőek legyenek, én pedig felkészültem rá, hogy ezeket megvédem bármi áron, annak rendje és módja szerint, semmit sem féltve. de arra senki sem készített fel, hogy az értékek legtöbbször maguktól hullanak szét és mennek tönkre, amit egy hosszadalmas ámde nem feltűnő folyamat előz meg, hogy még esélyem se legyen időben közbelépni.
a szociális élet meghittebb formái megtanítják rá az embert, hogy mit jelent valóban társas lénynek lenni, hogy milyen kevéssé különbözünk azoktól az állatfajoktól akik falkában élnek, vadásznak, alszanak, akikről Kipling azt írta, hogy "mint indanövény e parancs előre s hátra mutat; a farkas óvja a falkát, a falka a farkasokat". megtanulod, hogy nem leszel éhes és magányos amíg a tagja vagy, hogy nem kell félned a sötétben, hogy mások nem bánthatnak, hogy nem jársz egyedül és ez az egész olyan ösztönösen gyönyörű érzés. aztán - aztán vége lesz. rájöttök, hogy már senki sem akar 27 évesen drogtúladagolásban meghalni (a határ kitolódik a sokkal bizalomgerjesztőbb és örömre több okot adó 80 évre), a megmaradt párok egyre jobban igénylik, hogy kettesben legyenek, ha munkájuk van, dolgozni mennek, ahogy mindenki idősödik és egyre komplexebbé válik, a másik úgy fogadja be egyre nehezebben és írja át az addigi másikról alkotott képet, valahogy elveszik az a naiv rugalmasság és egyre több és több ideig maradnak meg az addig a pillanatig jelentéktelennek titulált sérelmek. előkerülnek az olyan skatulyák mint a "túl gyerekes" és a "túl felnőttes", ennek a két skatulyának a tagjai pedig valamiért egyre kevésbé értik meg egymást, annak ellenére, hogy ezeknek a verbális gátaknak a híján előző nap még teljesen akadálymentes volt a társalgás. a szavak mögé olyan rejtett értelmek és utalások, avagy nyílt agresszió kerül, amik ellen lehet úgy védekezni egy ideig, hogy leülsz és elkerülsz mindenféle konfrontációt azzal, hogy "rendben, ha te így gondolod" vagy "elfogadom, ha neked ez a véleményed", de ez nem megy örökké és magadon fogod észrevenni, hogy akkor te nem tartasz igényt a másik becses véleményére.
annak ellenére, hogy ez a világ egyik legklisésebb szociális epizódja és valahol mindenki tudja, hogy megtörténik majd vele is, talán nem is egy alkalommal, nyugtáznom kell, hogy ez tényleg ijesztő érzés és valószínűleg teljesen kétségbe lennék esve, ha nem lenne meglehetősen speciális felfogásom az emberi kapcsolatokról. így azonban azon kívül, hogy megteszem azt, amiről úgy érzem, hogy megtehetem, leginkább várok és táplálom magamba azt a tudatot, hogy ez természetes és nem éri meg az alapvető feszültség apropóján még több konfliktust kezdeményeznem. ez a mesterséges gondolati felszínen maradás azonban kimerítő és nem egy kedélyes érzés, úgyhogy az utóbbi időben megtanultam egy útpadka bámulásával is őszintén lelkesedve elterelni a figyelmemet, mint ahogyan nekem általában az agyam bizarr védekező mechanizmusokra képes.
efféle szocializálódási zökkenőktől eltekintve kifejezetten jól megtanultam funkcionálni, ami nagy szó ha azt vesszük, hogy 2 hónapja még az ajtófélfának is nekimentem és rendszeresen indokolatlan intenzitású sírógörcsöt kaptam a gondolattól, hogy milyen jelenléktelen vagyok az univerzumhoz képest.
