ez az érzés körbevesz de nem véd meg;kellemetlen és irritál és ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, még mielőtt újfent kitalálom, hogy nekem valami univerzumrengető problémám van, akkor be kell vallanom, hogy egyszerűen féltékeny vagyok. nem túl komolyan és nem túl vészesen, ok és okozatok nélkül, de féltékeny és ezzel a ténnyel azért nem tudok mit kezdeni, mert én még soha az életben nem éreztem azt, hogy rivalizálnom kéne egy másik emberi entitással. nincs gyakorlatom benne és nem is akarok szerezni, mivel teljes mértékben felfogom és átérzem a feleslegességét, képtelen vagyok azonosulni a gondolattal, hogy nekem egy velem azonos létjogosultságú, ám teljesen különböző emberrel kéne összemérnem az értékeimet - a féltékenység teljes megélése és feldolgozása ilyesformán nem lehetőség. azonban érzem, hogy itt valami nem stimmel, márpedig még sohasem lett bajom abból, ha az ösztöneimre hagyatkoztam és most ösztönszinten mocorog az agyamban a nyugtalanság.
ha a jól bevált módszeremet követném, akkor először is körbejárnám racionálisan a témát, miszerint van e egyáltalán valami kiindulási alapja ennek az érzésnek, adtak e okot rá. de mivel ez szintén egy határozottan kihúzható verzió, marad az, hogy el kéne magammal beszélgetnem arról, hogy miért van nekem szükségem mások hibáztatására, amit biztosan meg is fogok tenni az első olyan pillanatban amikor nem az fog lekötni teljes mértékben, hogy megtaláltam azt a kiskacsa alakú krumplit amit hetekkel ezelőtt hoztunk haza a többiekkel.
szerintem úgy amblokk ha nem létezne kellő mennyiségű zöldtea, Pink Floyd és az Eszmélet című vers a világon, az agyam már rég felrobbantotta volna magát saját maga érdekében
