nem éreztem magam úgy igazán otthon sehol; hát ahová csak lépek, otthon leszek inkább, nem éreztem úgy, hogy igazán szeretnének; úgyhogy inkább én fogok úgy szeretni embereket, ahogyan tőlük vágynék rá, hogy szeressenek, esélyem sem volt sohasem normális elmét a magaménak mondani; szóval megtanultam ezt kamatoztatni és már nem félek, hogy egyedül maradok, kiégek és összeroppanok. nem tudom hová megyek és hogy az merre lehet, így nem tudok eltévedni sem és nem hajt előre más, minthogy én annyi emberrel ellentétben képes vagyok boldognak lenni és ezt sohasem akarom elfelejteni majd akkor sem, amikor tényleg igazán nehéz lesz pozitívnak maradni; nem akarom elfelejteni, hogy ugyanolyan létjogosult vagyok az univerzumban mint bármi és bárki más, hogy én vagyok minden porcikámban a káosz produktivitása és a produktivitás káosza.
a világ nem boldog milliárdosokból és holttestekből áll, ahogyan azt belém nevelte annyi újsághír és tévéadás, annyi nyilatkozat magas, öltönyös emberektől a pódiumon. a világ áll az egyénből és az univerzumból, amibe beletartozik az egyént körülvevő mindenség, élő és élettelen dolgok egyaránt és mindez egyes-egyedül az egyén megítélésének függvénye. mikor megszülettem 1994, február 8-án, egy téli reggel, nem azért születtem meg, hogy végigrettegjem az életemet és nem is azért, hogy fóbiám legyen a híradóktól és indokolatlan sírógörcsöt kapjak a tény miatt, hogy a bolygón, amin élek, háborúk voltak évekkel ezelőtt. 19 évet éltem le úgy, hogy néha intenzívebben, néha gyengédebben, de folyamatosan furdalt a lelkiismeret a saját létezésem okán, meghatározva annyi mindent, a fülembe súgva rendszeresen, hogy mi jogon élek én jó körülmények között és vagyok boldog, miközben a Balkánon, pár országgal arrébb éppen emberek kínozzák meg és gyilkolják halomra egymást, egy másik kontinensen pedig éhen halnak. nekem pedig elegem van a bűntudatból, az átgondolkodott hetekből amik csak e körül forogtak számomra, a torkomon megakadó falatokból, az érzésből, hogy engem is bármelyik pillanatban felkoncolhatnak, mert miért ne, az áldozatok ugyanúgy nem érdemelték meg, ahogyan én sem érdemelném.
nem tehetek róla, hogy ebben a generációban születtem, hogy itt és ekkor nőttem fel. az emberek azt hiszik, hogy amiért mi nem tapasztaltuk meg - hatalmas szerencsénkre - a világháborúkat, már nincs is hatással a személyiségünkre, miközben az emberiség kollektív tudata, amiből egy fiatal táplálná a mentalitását, sohasem lesz már ugyanolyan. soha. lehetetlen. pszichológiailag kivitelezhetetlen.
az emberi élet szentsége magát támadja a leggyakrabban, én pedig semmin és senkin sem segítek, ha a saját sorsomat nyomorítom meg, miközben minden esélyem és lehetőségem megvolna élni. kötelességem produktívnak és termékenynek megtartanom a saját elmémet, márpedig a félelemnél és a fájdalomnál nincs áthidalhatatlanabb akadálya a termékenységnek.
