...és valahogy próbálom én formába önteni és kimondani, de a szavak magukba fulladnak félúton és visszabukfenceznek a mellkasom belsejéig, ha pedig szavak nincsenek, hogy leírjanak valamit, akkor ott kezdődik minden olyannak a vége, amit én eddig jól ismertem.
ma délután a kezembe akadt az a levél, amit valamikor november tájékán írtam és amiben annyi felfoghatatlan összevisszaság van, mint pontosan akkor a fejemben is volt, ugyanaz a levél, amivel kapcsolatban egy ismerősöm hetekig lökdösött, hogy add már oda, add már oda, én meg ugyanazzal a hévvel hajtogattam vissza, hogy de nem merem, nem merem. tényleg nem mertem volna, ha az életem múlik rajta, akkor se és visszanézve azt hiszem, mégis szerencse, hogy csak egy vagy másfél hónappal utána szakadt a cérna. a levélben volt egy olyan sor, hogy ha majd január lesz és fagy, azok a furcsán sötét átmenetek a délutánok és az esték között pedig túlságosan is hosszúak, gondoljon rá, hogy van, aki szereti, önmagában, önmagáért. most pedig január van, fagy, sötét, minden ami kell, én pedig tényleg itt vagyok és szeretem, holott még most is emlékszem arra, hogyan formáltam azoknak a soroknak a betűit és biztos voltam benne közben, hogy ez nem lesz viszonzott soha. és tévedtem, még most sem fogom fel teljesen, de nem volt igazam és percekig olyan vegytiszta boldogsággal nevettem a levelet visszaolvasva, amilyet ember ritkán produkál. fogalmam sem volt, mikor mit lépek és mikor mit csinálok jól vagy rosszul, de életemben először jó megoldásnak bizonyult a megérzéseimre hallgatni, ez pedig magában is katartikus és némileg még most is tudatomon kívüli állapotban létezek. teljes mértékben betölt ez az egész és mégsem tudok róla kontúrozott gondolatokat megfogalmazni, melegen tart és boldoggá tesz a maga ködösségében is az érzés, én pedig igyekszem szintén első alkalommal ténylegesen felfogni, hogy most már oké, minden rendben van.
