ha még csak az lenne ebben a szép, hogy tudom, hogy te vagy az életemben az a pont, aminek ha a nekidőlök, mindig megtámaszt
de a teljes kép ennél sokkal bizarrabb
már attól a legtöbbet és a legjobbat akarom kihozni magamból, hogy tudom, hogy Te vagy és megtisztelsz azzal, hogy számítasz rám. hogy tudom, hogy veled lehetek olyan antiszociális, harapós, arrogáns amilyen csak akarok, úgyis átfogsz látni ezen és észreveszed, hogy valójában csak fáj valamim kívül vagy belül. hogy türelmes vagy és ha csak csendben akarok üldögélni, akkor nem gondolsz arra, hogy valami bajom volna veled és nem sürgetsz, hanem megvárod amíg kipihenem magam. hogy Te kedveltél mindenhogyan, akkor is amikor még fekete hajam volt és nagy pofám és mindig rád ugattam, hogy ha nem szereted a cigifüstöt, akkor ne állj elé; mikor tesiórán nem tudtam kézen állni és a hátra bukfencből is folyton sivalkodva oldalra dőltem; mikor még teljesen ismeretlenül odamentem hozzád zokogva a 9-es trolin, hogy nem találom a barátomat; mikor Galla Miklós slágerekre chilleltünk a büfé mellett és én kiakadtam, hogy a büfés miért nem hajlandó otthonról hozott teafilterhez ingyen vizet adni. aztán egyszer csak ráébredtem, hogy a jelenléted a legédesebb és legproduktívabb rutin az életemben és ezért nekem is tennem kéne valamit. és persze, hogy ezáltal össze-vissza csesztem a dolgokat, hisztiztem, hogy nem figyelsz rám, még barátként is féltékeny voltam, ha Te nem írtál elsőnek, akkor utána abszolút ignoráltalak, kapkodtam, sírtam, ölelgettelek, hagytam magam ölelgetni, Te voltál az én utolsó mentőövem arról a süllyedő hajóról fejest ugorván, amivé tavaly tavasszal az életem vált a rengeteg elbúcsúzástól.
ilyen sok és még annál is több időbe és hülyeségbe telt összeszokni, hogy most már száz százalékos bizonyossággal állíthassam, hogy Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben. ha én egy éve ilyenkor szerelmet vallok vagy októberben nem veszünk össze és nem kerüllek hetekig, vagy akármi is másként alakult volna, akkor most talán már nem is beszélnénk és nem tartaná a barátságod bennem minden egyes nap a lelket.
ilyen sok és még annál is több időbe és hülyeségbe telt összeszokni, hogy most már száz százalékos bizonyossággal állíthassam, hogy Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben. ha én egy éve ilyenkor szerelmet vallok vagy októberben nem veszünk össze és nem kerüllek hetekig, vagy akármi is másként alakult volna, akkor most talán már nem is beszélnénk és nem tartaná a barátságod bennem minden egyes nap a lelket.
*
- nem tudom menjek e sátorozni, a legutóbbi kiruccanáson ugyanis sátor helyett egy olyan házban aludtam, ahol az előző két lakó öngyilkos lett és ezt annyira még nem hevertem ki mint illő lett volna. ezen kívül két perccel ezelőtt estem haza -és idén nyáron is aktuális az a sok ellentmondásról árulkodó életkép, amin a virágos-csipkés kisruhám le van öntve fél liter pálinkával - és a változatosság kedvéért mi Levivel a buszmegállóban próbáltunk végre elaludni, míg a többiek már feladták és inkább taxit hívtak. a történet azon a bizonyos ponton lett szürreális, mikor megfogalmazódott bennem, hogy már meg sem lepődöm, mikor Levi a láthatósági mellényébe csomagolt fejjel próbál pihenni - zenész volna elvégre, vagy mi a szösz - én pedig azon tűnődöm, hogyha betörnénk valahová, akkor az ott lakók vagy befogadnának vagy a rendőrség elszállítana minket valami olyan helyre, ahol nincs vihar, szóval nem veszíthetnénk ezzel. viszont most jó, először agyon lettem dédelgetve, aztán az agyam ki lett vágva az erkélyen, szintén Levi által, szép, nagy ívben, utána megint dédelgettek, így most kellően illumináltnak és szeretettnek érzem magam egyszerre.
- Bence elutazott egy hónapra idén is Spanyolországba, szóval kezdődik a Bence-várás rituálé, mindenesetre az biztos, hogy amint hazaér, agyon ölelgetem
- rettenetesen komoly problémáim vannak; nem tudom, hogy a Pesten lévő macskás kávézót akarjam e előbb megnézni, vagy ami nemrég nyílt a közelben és állítólag úgy néz ki belülről, mint a Titanic elsüllyedve
