Green mile

ha valaki olyannyira preferálja, a horror, és a thriller műfaj intelligensebb szekcióját, mint jómagam, az tudja, hogy az emberi érzelemközpontra sohasem a vér, és a nyers erőszak van a legnagyobb hatással, hanem a kiszolgáltatottság. az egyik pedig igencsak kevéssé létezik a másik nélkül, legalábbis egy bizonyos pontig. erőszak nincs addig, amíg nincsen elszenvedő, passzív alanya; a két azonos szinten álló fél között megvalósuló violenciát sokkal inkább fogja fel izgalmasnak a külső szemlélő, mint felkavarónak és rémisztőnek, függetlenül a ténytől, hogy ez természetesen nem jó, de evolúció szempontjából nem is elkerülhető. nem kell primitívnek, vagy bajkeverőnek lenni ahhoz, hogy az ember néha olyan helyzetbe kerüljön, hogy muszáj konfrontálódnia, annak ellenére is, hogy talán megpróbálta elkerülni, vagy más módokon megoldani a szituációt.

azonban a felemásság gyomorszorító mivolta az, ami az igazán nyomasztó érzést hagyja csak maga után, elterülve abban az ürességben, amit ilyenkor az egész testünkben érzünk. sajnálatot kelteni nem áll másból, mint valaki más fájdalmán keresztül a saját, tulajdon gyengeségeinkre, és sérülékenységünkre emlékeztetni. mert az empátia már csak így működik, akármennyire is a szociális élőlények egyik elmaradhatatlan tulajdonsága, valamilyen értelemben akkor is öncélú; ha sajnálok valakit, az kellemetlen érzés számomra is, mert a kiszolgáltatottsága felidézni bennem, mennyire rossz érzés volt/lenne nekem ugyanilyen helyzetben. fel akarunk segíteni másokat azért, hogy ne ők rántsanak le minket magukhoz, meg akarjuk szünteti a fájdalmat azért, hogy nekünk ne kelljen ugyanazt átélni, még az empátia közvetítésével sem.

mindez pedig csakis akkor, és csakis azért lehetséges, mert mindannyiunk sok-sok rétegnyi felnőttsége, tapasztalata, és önvédelmi mechanizmusa alatt ott van az a kis rész, ami valóban védelemre szorul. független az életkorunktól, attól, hogy mennyire vagyunk szelídek, vagy kegyetlenek, a fizikai, és a lelki erőnktől, hogy egyedül vagyunk e, vagy támogatottak - az a valami ott van, és kiszolgáltatottabb a hátára fordult bogárnál, vagy a fél napos csecsemőnél.
az a valami nem kérgesedett meg, ahogyan minden más tette bennünk ahogyan telt-múlt az idő, és rohantak velünk együtt a tapasztalatok. az még mindig zsenge, és törékeny, olyannyira, hogy alig néhány, jól célzott szóval szanaszét lehet cincálni, cafatokra, miközben halkan, és tehetetlenül nyüszít. hordjuk magunkkal egy életen át, mint egy megszületni nem akaró magzatot.
ez a valami az oka annak, hogy falakat és erődöket építünk magunk köré, mert valahol pontosan tudjuk, hogy minden más részünket ért külső atrocitást könnyedén túlélnénk. valóban, túl is élünk mindent; emberek hullanak ki mellőlünk, barátságok mennek tönkre, szerelmek hazudtolják meg önmagukat, és mi ott állunk rezzenéstelenül, mert egy idő után már egy penge sem tud a másiknál mélyebbre hasítani a húsban. csak az az egy, egyetlen egy.

sohasem fogom érteni, hogy miért van bennem folyamatos és ellenállhatatlan késztetés ezeket a falakat lebontani, amik kizárólag az én érdekemben takarnak el dolgokat, ahogyan azt sem tudom, hogy ezek az eltakarni valók valóban léteznek e vagy csak én vetítem őket oda . a gondolatok fogócskáznak és visszhangzik a léptük az elmém talaján. egyszer azt olvastam erről a bizonyos talajról, hogy aminek a magját elvetjük benne, annak utána örökre gondját kell viselnünk, miután kihajtott. azt hiszem, ez az Állattemető című könyvben lehetett, de igazából csak az rémlik egészen tisztán, mikor Creed azt mondta benne a feleségének, hogy mindannyiunk emlékezetének talajában vannak olyan félig elásott titkok amikhez kényszeresen visszajárunk feszegetni őket, hiába haszontalan és sebzi fel az ember bőrét. azt is mondta -és erre már pontosan emlékszem, hogy mit éreztem mikor a régi szobámban ültem és olvastam - hogy egyszer eljön a pillanat amikor az illető kiássa a sajátját és ami megmarad, az az egyetlen mérgezett sejt, már csak a legmélyebb álmában mozdulhat meg.
én sosem szerettem ezt a könyvet mert kicsi koromban féltem benne az egyik karaktertől és különben akármennyire is szórakoztató az amerikai ponyva-horror, attól még különösebb érzéseket nem szokása felkavarni. ezzel a pár sorral kapcsolatban is mindent érzek, csak szeretetet nem. a kisgyerekek sem szeretik a gyógyszert, amit akár pirula, akár kanalas szirup, akár pezsgőtabletta formájában lenyomnak a torkukon, mert keserű és vacak és persze, hogy hadakoznak ellene, mégis segít végül. valahogy így vagyunk meg egymással mi is, ez a pár sor és én. utálom, mert igaz, ő pedig rendszeresen megtalál, úgyhogy lassanként talán megtanulom elfogadni, és megnyitni azt az állapotot, amikor már csak álmomban mozgolódnak azok a bizonyos sejtek.