"A haldoklóval halok én és a most fürdetett újszülöttel születek
nem vagyok én kalapom és cipőm közé zárva,
Jó a föld és a csillagok és minden járulékuk jó
Én nem vagyok föld, sem valamely föld járuléka"
körülöttem felfordult a teljes létező világ, és én mégis az ajkamba harapva vártam, hogy történjen valami. akármi.
érezzem azt a totális megrázkódtatást, mint például mikor néhány éve B. hátba dobott véletlenül tesi órán labdával, és megfordulván pontosan tudtam, hogy Ő az, hogy Ő én vagyok, hogy Ő a kárpótlás minden rosszért, ami valaha történt velem. hogy ez az ember, akivel nekem kollektív tudatom lesz, és hogy az első pillanattól kezdve ráléptünk egy olyan útra, ami nem enged, nem ereszt. nem volt szerelem, nem is barátság talán, nem volt semmi olyasféle, amit addig ismertem volna. egyszerűen csak tudtam, hogy ez a valaki olyan mozgatórugója lesz az életemnek, amit mindig meg akarok majd tartani, és mire idáig jutottam akkor és ott gondolatban, az a labda éppen csak lepattant a földre, és megállapodott az én földbe gyökerezett lábamnál.
vagy érezzem azt, amikor a tüdőm görcsbe rándult, és még az összeeső testem még a szőnyegre sem ért le, mikor már sejtettem, hogy nekem innen mennem kell, pontosabban kéne, ha engedelmeskednének az izmaim, de már késő, ó de még mennyire késő, és még annál is méltatlanabb, hogy én, akinek a nevét mindig olyan büszkén és dallamosan szolmizáltam el, itt halok meg valami retkes szőnyegen attól a vacaktól, amit eladtak nekünk, és hát ne drogozzatok gyerekek, drogozni csúnya dolog.
vagy érezhettem volna azt, amit még a szalagavató éjjelén, amikor báli ruhában, a kezemben egy szál tornacipővel remegtem a felismeréstől, hogy itt újfent lépnem kell -milyen meglepő- de nem menekülőúton, hanem változtatván. a hajam fekete volt, a vállam meztelen és valamelyik göndör tincs a hótól ázva rátapadt, míg előttem a tulajdon lélegzetem öntött játszó formát a fagyban. reszkettem a magamra hagyottság, és a végleges csalódás biztonságától, a saját szociopátiám úgy tepert le ahogyan még soha senki.
de nem éreztem semmit, sem ezek közül, sem mást, valamit hallottam a mellkasomon belül, ami nem úgy csiklandozott, ahogyan a legtöbb dallam szokott, hanem ütött, mint az orgona hangja. nagyon szeretem az orgonát, katartikus hatású volt, mikor egyszer hallottam a kedvenc gyermekkori zenémet feldolgozva orgonán, de itt most nem ez a fő, nem is B és a medicinlabda, a rossz anyag, amit adtak nekünk, vagy a szalagavató a hajtincseimmel együtt, hanem az a túlcsorduló, mérhetetlen üresség, ami a saját súlyától szakadt le bennem, mint amikor az égitestek magukba omlanak össze.
nem vagyok én a föld, sem valamely föld járuléka.
