és most már azt is hiszem, hogy nekem egyáltalán nem olyan ez a természetes halálnem, mint amilyennek évek óta gondolom. az én halálnemem halk, gyors és rettentően effektív. az érzéseim úgy szűnnek meg, mint ahogyan a hideg ablaküvegre lehelt pára foszlik el szempillantások alatt.
persze maguktól sohasem. de ha kellemetlenül érzem magam, az önvédelmi mechanizmusaim olyan masszívan és észrevétlenül fonják körbe az érzelemközpontomat, mint annak a bizonyos ablaküvegnek a másik oldalán a jégvirágok. feltűnés nélkül, de folyamatosan, egymásba kapcsolódva, kikristályosodva egyszerűen eljutok odáig, hogy nem kell már védekeznem egy adott érzés ellen, ami a számomra negatív szituációt eredményezte, mert az az érzés nem létezik többet.
az áldozat léttől való félelem olyan embertelenül erős bennem, hogy minden olyan helyzetet ellehetetlenít az elmém, amiről úgy véli, hogy megvan az esélye. de azért annyira nem bánom, legalább életképes vagyok és nem érzelmi szükségletem hagyni magam porig alázni, mint ahogyan meglepően sok ember teszi.
előbb vagy utóbb, de mindenki szembesül vele, hogy a dolgokat nem alakíthatja kénye-kedve szerint, és hogy az események tőle függetlenül történnek meg vele. ez a gondolat pedig már magában is olyan gúzsba kötő, és frusztrálóan impotens számomra, hiába tény, hogy még nagyon régen, amikor rájöttem, szükségem volt egy gyors és hatékony mechanizmusra, amivel kivédem. nem válogathatom meg, hogy mi történik velem, de ez még mindig csak az egyik fele a folyamatnak; áldozat sohasem attól lesz valaki, ami éri őt, hanem az, ahogyan azt lereagálja, amilyen mértékben hagyja, hogy befolyásolja az élmény. ha ebbe nincs beleszólásom, hát majd lesz a másik részén, majd eldöntöm én szépen magamban, mi hogyan hat rám, és mennyire, ennyi dacból és hiúságból pedig hamar beletorkollottam a "semmi és semennyire" válaszba.
nem vagyok én áldozata soha, semminek. előbb hibernálom le magam, lépek ki a helyzetből vagy teszem tönkre saját kezűleg a helyzetet, amiben sérülhetnék, minthogy a sérülés bekövetkezne.
nincs lelkem, nézzünk szembe a ténnyel.
*
hogy némileg a körülöttem zajló realitásba is belekapaszkodjak; tetőzik a vizsgaidőszak újra, az imént mindenkire itthon rájött a gátlástalan ehetnék, úgyhogy levándoroltam a boltba. a pultnál pedig a 3 tábla csokit, a sört, a pattogatott kukoricát és a sós mogyorót látván a kedves eladó nő megkérdezte, hogy nehezek e a vizsgák (előzőleg felmutattam a diákomat a sör miatt, igen, kicsi vagyok, tudom). mivel nem létezik bennem a szégyenérzet mint olyan az evéssel kapcsolatban, ezért nem magyaráztam el, hogy ez amúgy öt emberre lesz, nem az én fejadagom, hanyagoljuk a témát, ha lehet.
egyébiránt, ami a karrierista oldalamat érinti; lelkes levelezés után (ami abból állt, hogy én bombáztam őket a kérdéseimmel, ők meg valószínűleg a szemüket forgatták, hogy már megint valami külföldi akar a padjaikba ülni) belezúgtam egy római egyetembe, és egyre világosabb számomra, hogy ott akarom majd tölteni az utolsó néhány diákévemet. egyrészt imádom Rómát, szívből-színből-igazán, másrészt tolmács/műfordítóként mindenképpen valami kultúra orientált országban kell megpróbálnom elhelyezkedni. de az odaköltözés még a jövő zenéje bőven, addig minimum 2 év van még, viszont tervezgetni örömet okoz, illetve szeretnék tájékozódási jelleggel visszamenni még addig Rómába párszor, ha csak kevés időre is. ami pedig kevésbé a karrierista, párkapcsolatban leledző énemhez tartozik, arról legközelebb, mert éppen hajnali 5 van, és idáig a Kosztolányival való amúgy is jó kapcsolatomat fűztem még szorosabbra, drukkolván, hogy az ő háború előtti műveit húzzam tételként majd.
