mifelénk hardcore a buli, hölgyeim és uraim; a skizofrén exbarátom ma meglepetésszerűen felbukkant a terem előtt, ahol vizsgáztam, és a fél órás látogatás alatt egyetlen összefüggő mondatot nem hallottam. beszélt nekem gonosz politikusokról, kedves hajléktalanokról, arról, hogy a hallucinációi valójában tökéletesen valóságosak, meg hogy a szenvedései nemsokára véget érnek és új formája lesz, szóval igen, a bolondok házában se vége, se hossza a mókának, mindenesetre a helyzet odáig fajult, hogy többszöri figyelmeztetés ellenére most a rendőrség nyújtotta lehetőségeket kutatom.
a vizsga pedig, mint azóta kiderült, sikeresen kipipálható, szóval mégis csak úton vagyok a műfordító/tolmács végzettség felé.

egyébként abban a jellegzetes élethelyzetemben, és személyiség (vissza)fejlődési szakaszomban vagyok, amikor ki-be nyitok illetve zárok ajtókat az érzelemközpontomban, függően a környezetem éppen tanúsított attitűdjétől, és ez irtó fárasztó. szerelmes vagyok, és nem is a páromban nem bízom, hanem úgy alapvetően az egész világban, és gyakran magamban sem; sok idő, és még több történés telt már el azóta, hogy én úgy igazán hűséges lettem volna valakihez testileg-lelkileg, alapvetően megszoktam azt, hogy bárhonnan, bármi vészjóslót érzékelek, még azelőtt bevágom az ajtót magam után, hogy esély lenne kompromisszumot kötni, mert velem csak ne alkudozzon senki, és egy szó mint száz, valószínűleg én vagyok a legkritikusabb, kompetitívebb nő, akit ismerek. az alapvető rettegésem attól, hogy bármilyen olyan érzelmi helyzetbe kerülök, amiben kiszolgáltatott volnék, és nem én irányítanám az eseményeket, előbb üldöz el egy-egy szituációból, minthogy képes lennék higgadtan átgondolni.
azt hiszem, hogy én túlságosan meg akarok oldani mindent, és mindig. hiányzik az érzelmi intelligenciám skilljeiből az a szegmens, hogy elfogadjak akármit is, ami számomra nem a legoptimálisabb, de racionálisan nézve semmilyen aggodalomra nem ad okot. évek óta úgy éltem túl mindent, hogy ha valami nem volt jó, megpróbáltam érvényesíteni az akaratomat, és ha ez nem vált be, vissza se nézve otthagytam. a kompromisszumkészség úgy, ahogy van, ki lett belőlem spórolva, de most végül is sikerült dűlőre jutni; én nem kérek pusztán hisztizésből semmi radikálisat, ami csak arra volna jó (vagy hosszútávon arra sem), hogy a saját bizonytalanságaimat vezessem le másokon. de ha normálisan, és objektíven el tudom magyarázni a partneremnek, hogy mi zavar miben, és számára is világos, hogy éppen nem hisztériázom, hanem jogos amit mondok, akkor nem leszek hülyének nézve, meg arra kérve, hogy de azért mégis viseljem már el a szituációt, hanem lépni fog az érdekemben. ezt nagyon régóta (ha egyáltalán bármikor is) nem tette meg senki értem, és elképesztő megkönnyebbülés, hogy valakinek nem kell magyaráznom a lojalitás fogalmát, illetve annak nélkülözhetetlenségét.

szóval igen, a hangulatom leginkább óránként változik aközött, hogy biztonságban vagyok, ez mennyire jó, illetve a kidekorálom valaki arcbőrével most már a csizmámat között, úgyhogy van itt minden, engem stalkoló elmebetegektől kezdve az én lelketlenségemig, illetve az attól való szó szerint emésztő félelemig, hogy az általános bizalmatlanságom miatt elveszítem a hitelességemet a párom szemében, és ha egyszer komoly, jogos aggodalmat fejezek ki felé, az is egy lesz már a sok vergődésem közül, amivel nem kell foglalkozni. viszont kettőnk közül legalább ő biztosan normális, hogy különbséget tudjon tenni, meg hát a racionalitásban az a legszebb, hogy nem érzelmi alapokra épül, szóval ha valami ésszerűen megindokolható problémám lesz neadjaég a közeljövőben, azt az egyébként irritálóan kötekedő jellememtől elvonatkoztatva is ki lehet fejteni, és nem arra fogni. a lojalitás mellett éppen a hitelesség még egy olyan tulajdonság, ami nélkül számomra egy ember meglehetősen távol kerül tőlem érzelmileg, szóval foggal-körömmel ragaszkodnék a saját komolyan vehetőségemhez, ha nem probléma.

bölcsességem perpillanat ennyiben kifújt