mivel név híján személyiségi jogokat nem sértek vele, és valószínűleg úgysem fog már velem többet ilyesmi (habár...) történni, pusztán a dokumentálás öröméért elmesélném, hogy a sokat emlegetett ex párom megszökött otthonról, egy búcsúlevelet hátrahagyva. erről úgy értesültem, hogy az édesanyja, akivel pont az előző nap beszéltem telefonon arról, hogy a fia orvosi kezelését érdemes volna komolyabban venni, pláne a hallucinációk ügyében, ismét felhívott, hogy eltűnt, illetve adjam meg a lakcímemet, mert valószínűleg a mi környékünkön van. én pedig újfent szembesültem vele, hogy valószínűleg képtelen vagyok sajnálni embereket, és éreztem ugyan némi keserűséget, hogy így lett vége a sztorinak, de alapvetően nem kavart fel. viszont azt mondtam, hogy szóljanak, ha akármiben segíthetek, amiből az lett, hogy a randim közepén fel is hívott egy rendőrbácsi, hogy menjek már be kicsit elbeszélgetni. pár óra múlva, nem sietve felkerekedtünk a barátommal, olyan hajnali egy tájban, és úgy 300 méterre járhattunk a rendőrségtől, mikor hívtak ismét, hogy megtalálták a srácot, és nem kell tanúskodnom. kissé berágtam mondjuk, hogy ha már kirángattak éjszaka közepén a saját ágyamból, hogy menjek be még az éjszaka folyamán, és a barátom meg lelkiismeretesen jött velem, legalább felvilágosítottak volna ők némi infóval, hogy az eltűnt hol lett meg végül, megsérült e, etc. de nem, mert nem én vagyok a bejelentő, oké, de bezzeg ha én csettinteném ki feleslegesen a rendőröket valamihez, akkor valószínűleg nagyon le lennék szidva.

tehát a történet most itt tart, és remélem vége is ezzel együtt, mert lévén nyár óta húzódik hasonló, epizódokban, némileg unom már. amit a leginkább sajnálok, az az, hogy nem fogok tudni az ilyen emberekkel szerzett tapasztalataimmal sohasem mit kezdeni, mert 1.) emberismeretként mégsem egészen korrekt, nem általánosíthatok skizofrén egyénekkel kapcsolatos élményeket 2.) ennyitől még nem leszek sem pszichológus, sem pszichiáter 3.)némi vér, kiskutya, kisgyerek és sztriptízbárba járó nyomozók nélkül ez a sztori még egy harmatos kriminek sem megy el - bár annyira nem bánom, hogy nem volt a fentiek közül egyik sem.

teljesen más téma;
alapvetően kommunikatív természetem, és érdeklődésem a nyelvészet iránt eddig elég sokszor okozott olyan jellegű problémát, hogy sokkal pontosabb, tudatosabb kommunikációt vártam volna el mástól, mint amilyenre hétköznapi helyzetekben energiát szoktak szánni az emberek. ez megmutatkozik abban, hogy felmegy a vérnyomásom a nem rendeltetésszerűen használt szavaktól, ha valami teljesen mást fejez ki szemantikailag, mint ahogyan az illető használja, mert alapvetően hajlamos vagyok nagyon is szó szerint értelmezni, amit hallok, lévén feltételezem, hogy a beszélgetőpartnerem tudja, miről beszél, és nem nekem kell a szavak mögé látnom. mivel ez viszont az esetek aggasztóan nagy részében nem így van, egy-egy mondattól is összetörik bennem minden, ami a hanyag fogalmazás miatt pejoratívabban hangzik, mint amit jelenteni akart volna eredetileg. én -már amennyiben nem olyasvalakivel vagyok, és olyasféle helyzetben, amikor az érzelmi felszabadultság miatt úgyis csak meghatott nyávogással, hottentottául kommunikálok - fókuszálni szoktam arra a rettenetesen bonyolult feladatra, hogy azt mondjam, amit ki akarok fejezni. de már felvilágosítottak, hogy ez nem annyira elterjedt, mint igényelném, szóval úgy döntöttem, hogy leteszem a fegyvert, és nem élesítem tovább az ilyesféle tulajdonságomat pszichológia, antropológia, és nyelvészeti tanulmányokkal.
azonban ember tervez, káosz meg végez, szóval nemrégiben értesültem róla, hogy a főtantárgyam következő félévtől a psycholinguistics lesz, úgyhogy kb. dátumra pontosan megtippelhető, hogy mikor fogok végleg megkattanni.