tehát ő az új lakótársam, Hannibal* kissé izgága, kissé ijedős, kissé kifér a ketrec rácsán, és kissé szívinfarktust kapva kerestem a szobában, utána pedig kissé mániákus tempóban kerítettem neki egy kisebb helyet, hogy amíg bele nem nő az eredetileg vásárolt kalitkába, ne szökdössön - de az enyém. és az indokolatlan anyai ösztöneimé.
jelen pillanatban -és ezt csak azért merem leírni, mert tudom, hogy holnapra úgyis elmúlik - mérhetetlenül adhatnékom van, mindenki irányába. ilyen pedig először van ebben az évben. azt hiszem, hogy mindenkinek van egy olyan időszak az életében, ami leginkább arra a mozdulatra hasonlít, amikor már hátrafordulsz, és lekeversz egy hatalmas pofont annak, ami elől addig csak türelmesen, és elegánsan igyekeztél arrébb sétálni - nekem ez az időszak pedig 2014 volt az eddigieket tekintve. szóval nem, idén nem volt nekem adhatnékom egyáltalán, sőt, amire most mondhatnám, hogy jó indokaim vannak, mert tényleg azok, de senkit nem vigasztalnak azok közül, akiket megbántottam. ez pedig most nagyon szorongatja a torkomat, mert akármennyire is megtetszett annak az leheletnyi paranoiával fűszerezett íze, hogy miként vágjak másokat falhoz verbálisan, tudom, hogy nem vagyok én ilyen. kezdi magát kifutni nálam ez az időszak, és remélem, hogy csak a pozitív hordalékot hagyja majd maga után, nem pedig a megfogyatkozott türelem, illetve teljesen kifosztott részvét - készletet.
úgyhogy most megint ébredőben van bennem a humanizmus, amit melengetek, próbálok életben tartani, mint a gyertyának a lángját. nagyon egyszerű szabály az, hogy a jó és a rosszindulat közül az lesz erősebb, aminek többet ad az ember enni, én pedig megpróbáltam behúzni a gyeplőt, már ami a negatívumok táplálását illeti. nagyjából visszajutottam az állandó, és egyben vissza-vissza térő kérdéshez, ami körül számomra annyi minden forog. hagyjam e magamat lelkileg elszeparálva az impulzusoktól, és kövessem ugyanazokat az elveket, elkövetve ezzel ugyanazokat a hibákat, várva arra, hogy egyszer adódni fog az a helyzet, amiben az elveim nem hibák? vagy feladjam ezeket, és hagyjam, hogy az életösztön alakítson, ahogyan az evolúció szempontjából indokolt volna; alkalmazkodjak az engem ért hatásokhoz? mindkettőben ugyanannyi hiba van, amennyi jó is - nem akarnék egész életemben naivan ülni, és várni, hogy egyszer a világ változik meg hirtelen körülöttem. de nem akarom annak sem megadni magam, ami idén tetőzött, hogy teljességgel meghajlok a hatások előtt, és elvek híján foggal-körömmel védekezek minden ellen. nem akarok sem mártír lenni, sem az a munkáját élvező náci tiszt, aki néha felüti a fejét. tavaly ugyanilyenkor már elindult bennem az a folyamat, amiből ezek a válaszok kinőtték volna magukat, de ez a folyamat megszakadt, és most kicsit úgy érzem, hogy azért kényszerültem vissza ugyanerre a gondolat pályára, mert most aztán már igazán nem kéne elcseszni.
* A névre -ami valószínűleg senkit sem lepett meg- az alapvető Thomas Harris tetralógia fanatizmuson kívül azért esett a választás, mert idén találtam meg az új gondolkodó zenémet, ami egyben az egyetlen is, ami az obszesszív kompulzív hajlamaimat lecsillapítja. a Hannibal filmzenéi közül az Avarice jött, látott, és kiütéssel leváltotta 5 év után a Tubular bells-t, ami ugyanezt a célt szolgálta eddig.
jelen pillanatban -és ezt csak azért merem leírni, mert tudom, hogy holnapra úgyis elmúlik - mérhetetlenül adhatnékom van, mindenki irányába. ilyen pedig először van ebben az évben. azt hiszem, hogy mindenkinek van egy olyan időszak az életében, ami leginkább arra a mozdulatra hasonlít, amikor már hátrafordulsz, és lekeversz egy hatalmas pofont annak, ami elől addig csak türelmesen, és elegánsan igyekeztél arrébb sétálni - nekem ez az időszak pedig 2014 volt az eddigieket tekintve. szóval nem, idén nem volt nekem adhatnékom egyáltalán, sőt, amire most mondhatnám, hogy jó indokaim vannak, mert tényleg azok, de senkit nem vigasztalnak azok közül, akiket megbántottam. ez pedig most nagyon szorongatja a torkomat, mert akármennyire is megtetszett annak az leheletnyi paranoiával fűszerezett íze, hogy miként vágjak másokat falhoz verbálisan, tudom, hogy nem vagyok én ilyen. kezdi magát kifutni nálam ez az időszak, és remélem, hogy csak a pozitív hordalékot hagyja majd maga után, nem pedig a megfogyatkozott türelem, illetve teljesen kifosztott részvét - készletet.
úgyhogy most megint ébredőben van bennem a humanizmus, amit melengetek, próbálok életben tartani, mint a gyertyának a lángját. nagyon egyszerű szabály az, hogy a jó és a rosszindulat közül az lesz erősebb, aminek többet ad az ember enni, én pedig megpróbáltam behúzni a gyeplőt, már ami a negatívumok táplálását illeti. nagyjából visszajutottam az állandó, és egyben vissza-vissza térő kérdéshez, ami körül számomra annyi minden forog. hagyjam e magamat lelkileg elszeparálva az impulzusoktól, és kövessem ugyanazokat az elveket, elkövetve ezzel ugyanazokat a hibákat, várva arra, hogy egyszer adódni fog az a helyzet, amiben az elveim nem hibák? vagy feladjam ezeket, és hagyjam, hogy az életösztön alakítson, ahogyan az evolúció szempontjából indokolt volna; alkalmazkodjak az engem ért hatásokhoz? mindkettőben ugyanannyi hiba van, amennyi jó is - nem akarnék egész életemben naivan ülni, és várni, hogy egyszer a világ változik meg hirtelen körülöttem. de nem akarom annak sem megadni magam, ami idén tetőzött, hogy teljességgel meghajlok a hatások előtt, és elvek híján foggal-körömmel védekezek minden ellen. nem akarok sem mártír lenni, sem az a munkáját élvező náci tiszt, aki néha felüti a fejét. tavaly ugyanilyenkor már elindult bennem az a folyamat, amiből ezek a válaszok kinőtték volna magukat, de ez a folyamat megszakadt, és most kicsit úgy érzem, hogy azért kényszerültem vissza ugyanerre a gondolat pályára, mert most aztán már igazán nem kéne elcseszni.
* A névre -ami valószínűleg senkit sem lepett meg- az alapvető Thomas Harris tetralógia fanatizmuson kívül azért esett a választás, mert idén találtam meg az új gondolkodó zenémet, ami egyben az egyetlen is, ami az obszesszív kompulzív hajlamaimat lecsillapítja. a Hannibal filmzenéi közül az Avarice jött, látott, és kiütéssel leváltotta 5 év után a Tubular bells-t, ami ugyanezt a célt szolgálta eddig.
