Költözőben;

http://filccelfolytatom.blogspot.hu/

ezentúl -illetve már egy néhány napja -itt ér el bárki, akinek óhaja-sóhaja van, vagy kiolthatatlan kíváncsiságban szenved

where I told you to run, so we'd both be free

ha szerencséről van szó, még nem találkoztam olyan esettel -annak ellenére, hogy biztosan akad rengeteg ilyen - amin ne tudtam volna legkésőbb az utolsó pillanatban fordítani. az alapvetően túlfejlett empátiám (amit inkább definiálnék pontos emberismeretként, mint megértő kedvességként) jelen esetben is azon izzítja a saját fogaskerekeit, hogy miként is jövök ki ebből a legjobban. és megfogom találni ezt, vagy ha nem látok utat, hát csinálok majd én magam, mert gyerekes vagyok és nem bírom elviselni ha a dolgoknak nincs meg legalább illúziószintjén az a pecsétje, hogy ez az én döntésem, ezt én akartam így.
és ha majd egyszer eljutok odáig, hogy senkim sem lesz az életben, még akkor is ott lesz annak a perverz öröme, hogy de legalább miattam alakult így, ezt én csináltam és nem csak úgy akaratom ellenére elbánt velem a balszerencse. szép lesz, jó lesz!


viccen kívül, egyébként abban a fázisban vagyok, mikor fel kell idéznem a konfliktusokat részletesen, amik ahhoz vezettek, hogy lassanként kiszálltam érzelmileg -és immár mindenestől- ebből az egészből. és itt jöttem rá, hogy ha már nem is fájnak ugyanannyira, mert nem vagyok haragtartó típus, de még mindig zavar az a rengeteg levegőben lógott, megválaszolatlan kérdés. a rengeteg "nem tudom" és "csak úgy mondtam valamit" válasz. hogy higgyem el, hogy a másik pánikból mondhatja a teljes ellenkezőjét is a fejében lévő szövegnek, az igenből nemet, nemből igent, fektéből fehéret, mind-mind olyan radikális váltásokat, amiket sohasem tudtam ésszel felérni és nyugodt szívvel elhinni. annyi biztosan teljesen logikus, de számomra felfoghatatlan gesztus, üzenet, kommentár, elvétett szó. az a sok "utólag már látom".
és ami viszont még majdnem ugyanannyira fáj, az az, hogy volt egy nagyon kedves barátom azelőtt, akivel összejöttem 9 hónapra és ugyanez a 9 hónap alatt kiderült, hogy már a barátságunk alatt sem ismertem olyan jól, mint ahogy gondoltam volna. de ez már, ahogy kénytelen vagyok belátni; teljesen mindegy.

az eddigi menetrend szerint most annak kéne következnie, ami minden már megérett szakításom vagy bármilyen értelemben vett "bátor" döntésem után; ilyenkor szoktam nagyon sok támogatásra, érdekes fordulatokra és emberekre találni. az életem eddig mindig azon volt, hogy egy-egy rosszabb időszak után gőzerővel kárpótoljon, és remélem hogy ez a minta nem most fog megbomlani, mert soha nem hiányzott még kevésbé egy peches korszak.

would you rather

akármennyire is kényelmetlen a gondolat, mindennek van ára, annak is, ami ott és helyben talán a legkényelmesebb megoldásnak tűnik; ennek a nagy kényelemnek az ára pedig a részemről táplált tisztelet teljes elveszítése volt. félek tőle, hogy hiába próbálom életben tartani és hiába vergődöm, nem fogok tudni megbecsülni való emberként tekinteni valakire, aki egyébként fontos része az életemnek. tudom, hogy szigorú vagyok, de a tisztelet számomra egy olyan nagy kaliberű érték, amit ha egyszer elveszítek, érezhetek még száz plusz egy dolgot a másik iránt, a respekció híján egynek sincs stabil talaja. ez pedig elkeserítő, mert én akartam utoljára ezt érezni, nem mellesleg unom már azt is, hogy számomra hány elragadó ember cáfolt már rá a különleges, vagy akár a valamire való jelzőre.
nem vagyok egy kifejezetten önbizalom hiányos nő, de tisztában vagyok a hibáimmal és a velem együtt járó nehézségekkel, ezért nem tartom magam egy eget rengetően nagy veszteségnek minden helyzetben. magamat becsülöm, szeretem de tudom, hogy sejtszinten vagyok képtelen az együttműködésre. a tiszteletem könnyelmű elpazarlását ellenben olyan dolognak tartom, amit még végletekig önkritikus szemmel is tényleg veszteségnek mondanék.
ha én felnézek valakire, vagy különösen megbecsülendőnek tartom, az illető azáltal egy életre lekötelezett támaszt talál a személyemben maga mellett; ha kell, ott termek, ha kell, eltűnök, nem várok és nem akarok semmit, olyanná válok, mint a szellem a palackban. ha előhívod, segít bármiben, ha nem, nyugtot hagy. életem eddigi letartósabb elkötelezettségeinek a katalizátora sohasem a szeretet, vagy a szerelem volt, hanem a tisztelet. ha nem volna bennem más emberi kvalitás egyáltalán, ez az egy dolog volna mégis az, amivel kompenzálnék minden nehézséget, ami velem együtt jár. egy szó mint száz, nem irigylem azt az embert, aki elveszíti, vagy eljátssza az én iránta táplált megbecsülésemet, ami kis odafigyeléssel a legélesebb kard lehetett volna az oldalán.

mert én nagyon szeretek tisztelni embereket, akikben arra méltót látok. azért ekkora öröm számomra, és azért ennyire határtalan, mert ritkán találkozom olyannal, aki valóban lenyűgözne és kivívná a devóciómat. az ilyesmi konkrétan fertőtleníti a tudatomat, és emberfeletti boldogsággal és harmóniával tölt el az, hogy létezik még ilyen is. ha valaki személyesen ismer engem, tudja, mennyi extrémen destruktív esettel találkozom rendszeresen, emiatt pedig én magam is extrémen értékelem azt, ha valaki hozzájárul a szellemi fejlődésemmel már csak a jelenlétével is.

szóval merem feltételezni, hogy kedves ismerősöm az én tiszteletem elherdálásával -pardon a kifejezésért, de - nagyon rábaszott, mert még így is ez a legjobb belőlem, és ez a legjobb most irányába megszűnt létezni. ez a becsapós a könnyű megoldásokban, látjátok, gyerekek.
és erről ennyit is, úgy nagyjából egy életre. 

*

λοβοτομημένες μαριονέτες

kissé nagyon-nagyon unom már, hogy a környezetem - gondolok itt a velem nagyjából egykorúakra - nagy részével csak úgy megtörténik az élet és ők maguk ezzel remekül elvannak. ez persze nem az én dolgom, úgyhogy semmi jogom kritizálni, de néhány ember teszetoszasága igenis hatással van az életemre és ezt én sajnálom a leginkább. lehet, hogy mégsem voltam olyan hülye, mikor elhatároztam, hogy a kisujjamat sem mozdítom olyan ügy érdekében, ami engem nem érint közvetlenül és lehetőleg az azt követő 5 percen belül.
nem jó ezt érezni, nagyon nem de mégis rettentően unok mindent a legközelebbi hozzátartozóimon kívül, és nem érzem már hatáskörömnek mások terelgetését, még ha azok a barátaim is. tudom, hogy rosszul csinálom mert nem úgy kéne felfogni, hogy "majd egyszer bekövetkezik valami és attól minden hirtelen rendbe jön és jó lesz", de őszintén szólva az egyetlen vágyam összecsomagolni és átiratkozni egy olasz egyetemre. vissza-vissza kanyarodom a beérkező levelek listáján arra az email váltásra, amiben leírták, hogy a képesítéseimmel akár mehetnék is, csak figyeljek a jelentkezési határidőkre.



engem szeretni olyan lehet, mint egyszer csak arra hazaérni a nap végén, hogy a tetőt elárverezték az ember feje felől.

I guess this is it. For real this time.

nos, hát igen, éppen azért nem merek gyakorlatilag semmit sem dokumentálni mostanában, mert ami az érzéseim fő tengelyét adná, az néhány naponta fordul és változik, és ez igazából nagyon vacak érzés. mert minden alkalommal, mikor már éppen hagynám magam beleolvadni ebbe az egészbe, jön valami, amitől mindent akarok, csak egybeolvadni nem, és leginkább hidegrázásos menekülhetnékem van.
legutóbb egészen rekord ideig kitartott az, hogy ne legyen semmiféle kételyem, és amint betöltöttük a fél évet, úgy éreztem, hogy ilyen még nem volt, szépen félreteszek mindent, ami aggasztana. már majdnem -jónak, minek tagadjuk, igazából teljesen - beleéltem magam. valószínűleg érezhető, hogy azóta mennyire vagyok nyugodt és mennyit érzek ebből megvalósultnak, de ha írásban nem is jön át, akkor legyen elég annyi, hogy jéggé válik a billentyűzet, ahogyan ezt írom.

körülöttem majdnem mindenki hülye, én is hülye vagyok, fáraszt mindenki és fárasztom magamat és a leglelkesítőbb tény, hogy egy kis papírfecnire összeírtam, hogy mi mindent tehetek meg még így az egyetemista éveim alatt ahhoz, hogy közelebb kerüljek a kis életcéljaimhoz.
ezen a listán olyanok szerepelnek, minthogy nyáron beiratkozom valami nagyon szadistán intenzív olasz nyelvtanfolyamra, meg tanulom a kétféle pragmatics-t, és most életemben először tényleg jól esik a hajtás, meg az, hogy voltaképpen behunyt szemmel és a fülemet kezemmel letakarva lépkedek előre. tudom, hogyha most ennek a ritmusa kizökkenne bennem, elég sok minden látná kárát, és nem elsősorban a berendezési tárgyak közül. ez az egyetlen dolog perpillanat, amiben úgy látom, hogy megtérül amit csinálok, az egyetlen sikerélmény forrás és ez persze, hogy nem jó, meg kezd enyhén beteges is lenni, de nem akarok egy pillanatig sem oldalra nézni, vagy meghallani akármit is, már az sem érdekel, hogy hazudok e magamnak ezzel, egyszerűen csak látni akarom, hogy valami sikerül, amit összehoztam a saját kompetenciámból.

ennek élvezetesebb hozzátartozója volt az is, hogy töltöttem pár napot Londonban, a szervezés időtartamát leszámítva meglehetősen hirtelen elhatározásból. úgyhogy most, azon kívül, hogy nagyon-nagyon jó volt, némileg jobban bízom a saját tájékozódási/problémamegoldási képességemben. a vendéglátóm hihetetlenül édes volt, a lakótársaival együtt, és hiányzik igazából az egész város nagyon. pedig még csak nem is mondhatom, hogy a nyaralás gondtalanság-effektje miatt, mert sokkal több elintéznivalóm a vizsgaidőszakig itt sincsen. szóval életmentő volt kikapcsolódás szempontjából is, meg felturbózta a talpraesettség faktoromat.*

a jelenlegi, illetve már egy ideje aktuális terv az volna, hogy vagy a majdani egyetemi végzettséget kihasználva tolmács leszek, vagy valamilyen turisztikai ágazat felé vegyem az irányt, és igény szerint Olaszországban. utánanézvén kiderült, hogy itthon már hiába végeznék el bármilyen idegenvezető képzést, mert külföldön nem fogadják el, érthető módon, a magyar papírokat. ezek viszont egy olyan jellegű munkák, ahol annyira nem tapsikolnak a látható helyen lévő tetoválásoktól, úgyhogy még egy addig elvégzendő, apróbb lépés az is, hogy a kézfejemen lévőt leszedessem. nem mondom, hogy a létező legszívesebben látok ennek neki, de nem ez a manőver egyetlen oka, más érzelmi dilemmáim is voltak már vele kapcsolatban. egy szó, mint száz, leginkább az az ambiciózusságom tart életben, mert hát az indokolatlan intenzitású életösztönöm, ami természetessé teszi számomra, hogyha baj van, akkor azt más szívja meg, nem én, úgyhogy nem kell félni. még ha százszor be is bizonyosodott már ennek az ellenkezője. ilyenkor -és ez a ritka alkalmak egyike - kifejezetten tudok örülni, hogy olyan vagyok, amilyen.

*valószínűleg virtuálisan arrébb költözöm, minden, amit erről az útról szeretnék megörökíteni, már ott lesz, ha befejezem az igazgatást